Druida
Lassan magamhoz tértem, az álom gondtalan világa már csupán emlék volt. Szám kiszáradt, és párat nyelnem kellett, hogy ne legyen teljesen állott íze. Takaróim mind felgyűrve, és az egyetlen plüssállatom, amit megtartottam gyerekkoromból szintén a földön hevert. Álmos mozdulatokkal hagytam el erődítményem, majd célba vettem a fürdőszobát. A ház hideg csendje nyomasztó volt, s még jobban éreztette velem a magányt. Utolsó nap szünet, és végre visszatérek normális életembe, már amennyire ez lehetséges volt. Beérve az emeleti fürdőszobába rémisztő emlékek ugrottak a nyakamba. Farkas, anya, sarokba szorítva, Lydia, hogy majdnem elvesztettem valamit. A kék csempe látványa hűsítette a helyiséget, emlékeim azonban égették arcomat. Kirázott a hideg. Nyakamtól indulva végigfutott a gerincemen, majd végtagjaimba. Meztelen lábam beleremegett, ahogy a kihűlt járólaphoz ért. Megengedtem a zuhanyzót. A víz nehézkesen ugyan, de felmelegedett. Levetettem pizsamámat, majd beálltam a forró víz alá. Fürge patakokban csordogált rólam a víz és a habos tusfürdő. A melegtől piros lett a bőröm, és túlságosan a magamé volt, túlságosan ember voltam. Végül is ezt akartam, most azonban nem voltam biztos benne. A zuhanykabin üvegét teljesen befedte a gőz és a köd, csak úgy, mint ítélőképességemet. Kilépve a fülkéből rögtön magam köré csavartam a törölközőt. A gőz mindent beborított, és ki kellett nyitnom az ablakot, hogy kiszökjön valamennyi köd. A tükörről lehámlott a pára. Belepillantva arcom egy fokkal frissebb lett, ám szemem alatt teljesen fekete volt a szempillaspirál és rúzs maradékától. Kinyitottam a tükrösszekrény. Kivettem pár arctisztító kendőt, hogy megtöröljem a szemem. A készülődés fogmosással és törölközéssel zártam. Köntösben tértem vissza szobámba, hogy fel is öltözzek. Nyitott szekrényem előtt állva gondolkodóba estem, de végül egy polár cicanadrág és oversize pulóver melett döntöttem. Hajam ugyan még nedves volt, de csak lófarokba fogva hagytam. Utolsó szünnapra gondolva nekiálltam átnézni tanulmányaimat. Asztalfiókjaimból előkerestem jegyzeteimet, meg persze pár munkám. Az antómia könyvben különböző élőlények az embertől, a legkisebb állatig benne volt képek, vázlatok formájában. Szívesen tetettem volna hozzá még pár oldalt rólunk, és más természetfelettiekről, de mivel erre nem volt lehetőségem odalapoztam ami legjobban hasonlított rám. 88. oldal: Farkas és más kutyafélék, olvastam fel halkan a címet. A lépésről, lépésre leírt vázlatok minden apró mozdulatot, csontot és izmot megmutattak. A művész határozott vonalakat használt, érthető és egyértelmű. 1. oldal: Az ember. A vastag könyv tizenöt oldalon keresztül ecsetelte az emberi test részleteit. Az első illusztrátorral ellentétben a második vonalai sokkal lágyabbak és törékenyebbek voltak... valósabbak. Becsaptam a könyvet. Elővettem a hozzá tartozó jegyzetet, valamint vázlatfüzetet. A feljegyzés szerint a feladat: absztrakt portré, állati vonásokkal. Legjobb gondoltam. Felnyitottam a vázlatfüzetet. A feladatot már elkezdtem. Az arc formája egyre inkább Danieléhez hasonlítani. Két oldalt, illetve hátul rövidebb, hátrafésült haj, hideg tónusú, ám nem sápadt bőr, enyhén borostás arc, kifejező szemöldök- és állcsont, mély barna szemek. Ceruzám halkan siklott a papíron, miközben a kész portrét a feladatnak megfelelően formáltam át. Szemeit ragyogó kékre színeztem, orránál a csontot állatiasabbra alakítottam, végül nyakára egy mély karmolás került. Az idő elveszett miközben tökéletesítettem a munkát. Nem voltam biztos abban miért pont Daniel lett az alanyom, ahogy abban sem voltam száz százalék, hogy mit is érzek iránta. Nem lehettem biztos érzelmeiben, hisz’ csak úgy, mint én farkas, ő harapott meg. Mi van, ha érzelmeim nem valódiak? Ha csupán ösztönös kötődés? De a válasz még várhat magára. Mostani kötelességem, hogy helytálljak abban a világban amibe egykoron beleszülettem, és abban amelyik nyolc éve kiválasztott. El fogok menni az Ősiekhez Davinaval, azonban nem most. Magam fogom tanulmányozni a Bestiáriumot, iskolába fogok járni, s majd, ha többet tudok meg mindarról ami valójában körülvesz teljesítem azt a feladatomat, amire a természetfeletti kér.
Felálltam rajzom mellől. Telefonomért nyúltam, s begépeltem az üzenetet Danielnek:
Kérlek hozd el nekem a Bestiáriumot!
Autumn.
Nem próbáltam meg nem nyers lenni, semmiféle bűntudatot nem éreztem a tegnap történtek miatt. Nem vártam, hogy Daniel bocsánatot fog kérni, de nekem sem volt rá okom.
Telefonom megrezzent.
Fél óra múlva viszem.
Daniel.
Csodálkoztam. Gyors, egyértelmű válasz, kérdések és aggályok nélkül. Reméltem, hogy csak túlgondolom az egészet, de nem voltam igazán biztos magamban. Pár perc tűnődés után összepakoltam suliba való holmijaimat, füzeteket, mappákat, tankönyveket. Velem együtt a ház is üres volt. Túl nagy hármunknak, de legalább kényelmes. Céltalanul bolyogtam a szobák között míg az a fél óra el nem telt. Megzörrent a csengő. Az ajtót nyitottam, s a látvány igen csak meglepett. Pontosan ugyan az a tökéletes jófiú jelmezt viselte, amit akkor, amikor a szüleim is itthon voltak.
- Ennyire nem kellett volna kiöltöznöd, egyedül vagyok. - köszöntöttem mosolyogva.
- Hát jó. - felelte, fülig érő szájjal, s kiborzolta hajából a zselét.
Kezében már ott volt a hatalmas bőrkötésű könyv. Ősi volt, titkos, kiismerhetetlen, csak úgy, mint aki a kezében tartotta. Behívtam. Kiszolgálva magát kabátját feltette a fogasra, a könyvet pedig a konyhaszigetre rakta. Leült az egyik bárszékre, s nekiállt a kocsikulcsával szórakozni. A kis zörgő hang, a csend, és a feszültség keveréke mardosta az idegeimet. Végül egy közhelyes kérdéssel szándékoztam legalább az egyiket kiiktatni.
- Kávé?
Csupán egy igennel bólogatott. Betöltöttem a kávéfőzőt, s miután Daniel elmondta a tej és cukor arányát elindítottam a gépet. Vele szembe helyet foglaltam, s nekiálltam a könyvet lapozgatni. A lapok finoman simultak egymáshoz, halkan siklottak miközben fordítottam. Fél perc sem telt el, s a kávéfőző jelezte, hogy Daniel kávéja készen van. Felálltam, aztán elétettem. Nyugtalanító lassúsággal kortyolt bele a kávéba, ízlelgette, mintha csak a következő sakklépésen gondolkozna.
- Igazából miért hívtál? - faggatózott.
- Teljesen mindegy mit felelek, hisz’ úgyis kiforgatod a szavaimat, és összeraksz belőle egy olyan választ, amit hallani szeretnél - újra nekiálltam a könyv lapozgatásának, majd hozzátettem -, egyébként csak a könyv érdekel.
Nem néztem fel. Éreztem, ahogy állkapcsa próbált fogást találni, ám nem talált olyan kérdést amivel sarokba szoríthatott volna, így hát meg sem próbálva csak annyit kérdezett:
- Következő lépés?
- Ma kicsit tanulmányozom a Bestiáriumot, holnap pedig iskolába megyek - még mindig csak a lapokat néztem, habár olvasni nem olvastam, végül felnéztem -, és nem, még nem megyek el Davinával.
- Autumn…
- Nem! Most pedig kérlek menj el! - utasítottam.
Beszélhettünk volna. Ő azonban nem hagyott választást. Megitta az utolsó korty kávét, felállt, s elindult az ajtó irányába. Nyoma sem volt annak a Danielnek, akinek eddig mutatta magát. Semmi humor, szarkazmus, vagy mosoly. Zavart a komolysága, hogy nem próbált ugratni, piszkálni. Hiányoztak a nevetés utáni határozott pillantásai, amit egy újabb halovány mosolyom fel tudott oldani. Már az ajtóban állt, visszanézett, s köszönés helyett csak annyit mondott:
- Vigyázz magadra!
Bólintottam, s egy szinte láthatatlan mosollyal köszöntem el. Finoman csukta be maga után az ajtót.
***
Valamelyik középső vagonban ülhettem, s már kb. negyed órája utaztam. Még sötét volt odakint, s csak a búgó neonvilágítás adott kissé vakító fényt. A vonat ablakának dőlve, álmos tekintettel lapozgattam a Bestiáriumot. Habár szemeim a sorokon futottak agyam egészen máshol járt. Davinára gondoltam, arra, hogy miért nem egy farkast küldtek értem, hogy miért küldtek egyáltalán utánam bárkit is. A recsegő hangosbemondó bántotta érzékeny fülemet. A következő megállónál kellett leszállnom, így betettem a táskámba a könyvet, majd az ajtóhoz botorkáltam. Két perc múlva a vonat csikorogva fékezett, én pedig elhagytam a járművet. Néhány percre volt az iskola. A város eléggé idegen volt számomra. Magas épületek, tömbökben álló bérházak és panelek, mindent beton borít, az útról a hó eltakarítva. Az utcákon mintha este lett volna, csupán a nagy nyüzsgés és sok zaj érzékeltette, hogy mennyi is az idő. Mindenki munkába, vagy iskolába sietett - na meg piacra, de ezt szerintem senkinek sem kell bemutatnom. A hétfői melankólia és szmog fojtogatta a parkokban álló facsemetéket, s a szobrokat vastag hókabát takarta. Az iskola kapuján lassan egyre több diák sietett be. Idővel én is eljutottam az épületbe. Nem volt túl modern, ám lepukkantnak semmiképpen nem volt mondható. A folyosó falai mind fehérre meszelve, vállmagasságig lambéria borította. Az erős neonfények most épphogy félhomájt nyújtottak, a kinti sötétség pedig még inkább bizarrabbá tette a hangulatot. Izmaim feszültek, kényelmetlenül éreztem magam a falak között, mintha mindenki pontosan tudná mi vagyok. Iskolatársaim hirtelen egyszerre lettek idegenek, mégis közelibbek, mint valaha. Különböző élőlények szagai keringtek a levegőben, és már fojtogatott. Az épület tele volt hozzám hasonlókkal. Átható farkas és macskaszag kúszott az orromba. Összezavartan kanyarodtam be a legközelebbi mosdóba. Sietve tártam ki az ablakot, s lélegeztem be a reggeli füstös ködöt. Nem esett jól, ám a nedvessége kimosta az alakváltók állati szagát. Valaki megkopogtatta a vállam.
- Drága!
Férfi hang volt. Halk kiáltás hagyta el ajkaimat, miután megfordultam. Egy kedves, mosolygós arcú srác szólított meg.
- Nem akarlak elkeseríteni, de ez a férfi mosdó.
Szemem a nyitott ajtóra kúszott, ahol megláttam a táblácskát.
- Ooh! - nyögtem ki elvörösödve. - Köszi, hogy szóltál. - “mosolyogtam”.
Felkaptam a táskám, és kissé még szédölögve elhagytam a helyiséget. Nem gondoltam, hogy utánam jön, ám hallottam lépteit a hátam mögül.
- Héj, jól vagy? - érdeklődött.
Meglepődve néztem fel, de nem fordultam meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni kérdését, s továbbmenni. Éreztem a bőréből szivárgó csalódotság szagát, de a többi alakváltó szaga pár másodpercen belül elnyomta. Az óra nyolc óra, ötven percet mutatott, így szekrényem felé vettem az irányt. Befordultam a folyosón ahol a legtöbb tároló volt, köztük az enyém is. Megkerestem a 84.-es sorszámmal ellátott szekrényt, majd feloldottam a kombinációt. Bepakoltam a felesleges holmikat és csak az első órára szükséges könyveket és felszerelést tartottam magamnál. Ismét elszédültem, daemus mérge dolgozhatott bennem. Éles érzékeimet még inkább felerősítette, ami már túl sok volt emberi alakomban, városban, ennyi ember és természetfeletti között. Ingerülten csaptam be a tároló fémajtaját. Vártam, hogy mikor megfordulok minden tekintet rám fog szegeződni, azonban nem így történt...mivel már csupán egy perc volt becsengetésig. Sietve kerestem föl a termet ahova mennem kellett. Szerencsémre Morgan tanárnő általában késni szokott. Pár perc elteltével egy tanár be is lépett a terembe, csakhogy ő nem Mrs. Morgan volt. Egy magas, szikár férfi volt, ingben, és sötét zakóban, zöldesbarna szemei előtt szemüveg pihent. Mozgása és beszéde kimért, gyakorlatias volt.
- Jó napot kívánok! A nevem Aram Grand. Mrs. Morgan egy otthoni balesetben sajnálatos módon eltörte a lábát, ígyhát én fogom maguknak tartani az anatómia órát amíg a tanárnő fel nem épül.
Hazudott. Szívverés határozott volt, csak úgy mint modora, ám fájdalmasan kiélesedett érzékeim felfigyeltek az apró kilengésre.
- Akkor kezdjük is! Nyissák ki a könyvet a 92. oldalon!
Mindenki úgy tett, ahogy mondta. Megfordult, hogy felírjon valamit a táblára. Felnéztem, hogy mi is az, s ekkor meglepődve láttam egy szimbólumot a nyakán. Egy kört ábrázolt, két függőleges vonallal átszelve. Már láttam, a Bestiáriumba. Lassan lenyúltam érte, majd fellapoztam. Néhány perc alatt meg is találtam. Egy druida pecsét volt, ami az alsó, középső és a felső világok közötti utazást szimbolizálja. Tovább keresgéltem a könyvben, s váratlanul egy lágy érintés zavart meg a tanulmányozásban. Gyorsan fel, majd hátam mögé pillantottam. Grand tanár úr állt mögöttem. Fojtogatott közeli jelenléte, ám a szimbólum a nyakán enyhítette a félelmet, hisz’ ő is közénk tartozik.
- Miss. … - tekintete a könyveimen lévő vignettára vándorolt. - Miss. Lamber, nem gondolja, hogy órán nem ilyesmikkel kéne foglalkozni? Lenne szíves ezt átadni?
Válaszul szúrós szemekkel meredtem rá, fél pillanatra, fakón felvillantottam aranysárga szemeimet. Elraktam a könyvet, ám ő elvette. Halk morgást intéztem hozzá, ellenben ez nem hatotta meg. Az óra további része egysíkúan zajlott le. Tekintetem végig a tanári asztalon pihenő Bestiáriumon tartottam. A zajos kicsengő gyötörte érzékeny hallásom, mégis megkönnyebbülést nyújtott. Mielőtt elhagytam volna a sötét termet odasiettem a könyvért. Lassúságom az bizonyította, hogy Mr. Grand elkapta a csuklóm, ahogy megpróbáltam visszaszerezni a könyvet. Tekintetünk találkozott, s ő csak annyit mondott:
- Veszélyes erőkkel játszol, kis-farkas. - elengedte a kezem.
- Ha tudná. - válaszoltam egy flegma mosollyal megfűszerezve.
Elvettem a könyvet, s már majdnem távoztam a teremből, de nem hagyhattam itt egy olyan ember aki válaszolhat. Az ajtóban tanakodtam, viszont sietnem kellett a választással, mert a terem rajtunk kívül teljesen kihalt volt. Végezetül egy keserű sóhaj után megfordultam, s feltettem az első kérdést:
- Maga druida igaz? - idióta kérdésnek éreztem, és kissé lenéző bólogatása erősítette ezt az érzetet.
- Drágám, ez nem olyan egyszerű, hogy te druida vagy, te boszorkány, te pedig alakváltó. Ez egy ugyan olyan komplex rendszer, mint természet, de igen, röviden az vagyok.
Kioktatva éreztem magam, bármennyire is igaza volt. Savanykás szájízzel ugyan, de tovább folytattam az információgyűjtést.
- Akkor segítsen! Értesse meg velem mi ez az eltitkolt világ; és … kik azok az Ősiek? Miért borul el az agyam? Miért lesz fekete a vérem? Miért hívnak farkaslélekkel született lánynak, ha harapással lettem e világnak a rész?
Az utolsó mondatra felkapta a fejét. Arca erős vívódásról és tanakodásról árulkodott, de végül azt felelte:
- Segítek.
Egy kártyát nyomott a kezembe amin egy telefonszám és egy emailcím állt. A becsengő harsogása vetett véget a beszélgetésnek. Elhagytam a termet.
