11. fejezet

Felelősség

Nem vagyok más, nem vagyok különleges! Egy harapott farkas vagyok semmi több, akár csak Cora, vagy Daniel falkájából akárki aki nem annak született. Én emberként születtem, mégis mindenki minduntalan azt hajtogatja: a farkaslélekkel született. Ez az uncia is. Olyan áhitattal szólongatott, mintha csak a messiást látná, s ettől nem szabadultam. Hárítottam a felelősséget.

A lány kissé köhécselve, de felült, s így szólt:

- A tisztavérű. Te vagy az, ’’ki báránybőrbe rejtőzik,, és mégis egy közülünk.

Nem tudtam mit válaszoljak. Emberként is kék szemeiben megkönnyebbülés tükröződött. Megtalálta amit keresett, engem. Vállig érő platinaszőke haja, és fehér bőre beleillett az északi tájba. Mély bordóvörös ajkait mosolyra húzta. Szólni akart, ám én félbeszakítottam:

- Sajnálom, de összekeversz valakivel. Én - egy pillanatra benntartottam lélegzetemet, majd fokozatosan kieresztettem - nem az vagyok akinek mind gondoltok.

- Autumn, a lánynak igaza van. Nem tudom miért, vagy, hogyan, de …

Félbeszakítottam.

- Nincs semmien de - mérgemben felálltam, hátat fordítottam nekik, kifogásokat kerestem, és ott is volt számomra a legkézenfekvőbb - Ha annyira különleges lennék, hogy tudott megfertőzni egy daemus, csak úgy, mint Janat és Corát, ha?

A lány felelt, de nem épp úgy, ahogy vártam:

- Drága, a daemusok nem fertőznek. Az lesz démon farkassá aki, letér az útról, s erejét rosszra használja. Ezáltal elveszíti farkas formáját, s groteszk, farkasszű lénnyé - hezitált - szörnnyé lesz.  

- Igen? Akkor ezt magyarázd el a testemnek is! - utasítottam.

Ismét elöntött a düh, s egyre kevésbé tudtam kontrollálni. Éreztem, ahogy a sötétség végigfolyik vénáimon, majd megmérgezi véremet. Szemfogaim előjöttek, ezt követően karomba martam. Izmaim égni kezdtek, bőröm pedig szakadatlanul egyben akart maradni. Vérem lassan szivárgott ki a sebből. Íze megváltozott. Melegnek, s fémesnek kellett volna lennie a vörös folyadéknak, ehelyett azonban hideg volt és keserű. Vérem piros színét ismét a fekete váltotta fel. A lány felkelt, s közelebb jött. Tágra nyílt szemekkel figyelte feketéllő véremet.

- Ez lehetetlen. Mi-mióta tart ez? - faggatózott aggódóan, miközben végigsimított a vágásokon.

- Mióta az említett két lány farkasként megtámadott, s belém harapott. - feleltem már így is elégé felzaklatottan, ám arckifejezése még inkább bal jóslatot sugallt.

- A nevem Davina Glaciem. Az ősiek küldtek, hogy találjalak meg, majd hozzalak el. - tovább tanulmányozta sötét harapásomat, de én elrántottam a karom.

- Azt elfelejtheted, hogy én bárhova is megyek. Három nap múlva vége a szünetnek és nekem vissza kell mennem a főiskolára. Szeretném élni az életem, és legkevésbé belefolyni a dolgokba. Teljesen normális életem volt, míg Daniel ide nem jött, és szeretném ha ez továbbra is így lenne.

Nagy beszédem után döbbentem csak rá arra, amit Davina hangosan is megismételt:

- Autumn, ez alól nem bújhatsz ki! Farkas vagy, ráadásul több mindannyiunknál. Része vagy ennek a háborúnak akár tetszik, akár nem. - arcvonásai szigorúak voltak, pillantásai élesek, ám álltam őket. A tárgyalás néma volt. Mindegyikünk magában vívódott, miközben a szürke felhők ismét szitálni kezdték a havat. Bőröm lassacskán összeforrt. Újabb heg alkaromon, emberek számára megmagyarázhatatlan seb, amiknek rég el kellett volna tűnniük ám mégsem tették. Nem gyógyultam olyan gyorsan, mint azelőtt. Lehajoltam, s egy kis maroknyi hóval ledörzsöltem az odaszáradt fekete vért. Bármennyire is reméltem, hogy Daniel rám hallgat, nem egy ismeretlen nőre, el sem tudtam elképzelni Daniel ki mellett áll. Segít-e, vagy ő is a távozásomat sürgeti. A kínos csönd egyre nyomasztóbb lett hármunk között, a hideg pedig egyre inkább fojtogatott. A csendet nem megtörve visszasétáltam a fegyverkupachoz. Lehajoltam, s felhúztam a háromujjú bőrkesztyűt, majd felvettem az nyilakkal teli tartót, végül az íjat, s elindultam Daniellel és Davinaval ellenkező irányba.

- Hova mész? - kiáltott utánam Daniel.

- Vadászni.

A feszültség egyre csak gyűlt bennem, és ezt valahol le kellett vezetni, farkasomtól azonban nem várhattam segítséget, hisz’ nem tudhattam mikor hagy cserben saját akaratom, s enged a szörnynek ami megfertőzött. Emberként kellett boldogulnom démonjaimmal. Céltalanul barangoltam a fák között. Izmaim megfeszültek. Éreztem. Valami volt a közelemben, halk léptekkel suhant az ágak között, s ekkor megpillantottam. Egy hatalmas fekete holló kezdett károgni a fejem felett. Az íj húrja épp úgy feszült, akárcsak izaim és a madárra céloztam. Mikor már nem lehetett tovább húzni szemfogaim kiélesedtek, szemeim ragyogni kezdtek, s dühömmel együtt szélnek eresztettem a nyilat. Zajosan csapódott a fekete kérgű fába. Az apró szilánkok elérték a hollót, azonban kárt nem tettek benne. A fekete madár kárörvendőn rikácsolt néhányat, majd elszállt a kopasz lombok között. Ingerültségem egyre hangosabb lett a fejemben, ám még így is meghallottam a hátam mögötti motoszkálást. Felhúztam egy újabb nyilat, majd ennek lendületével fordultam meg, s eresztettem el. Felsikoltottam, mikor megpillantottam, amint Daniel mereven, s zihálva a mellkasa előtt tartja a nyílveszzőtt.

- Autumn! - kiáltotta.

Ijedten ejtettem ki a fegyvert kezeim közül, s Daniel is fokozatosan feleszmélve eldobta a vesszőt.

- Gondolom mára eléggé levezetted a feszültséget. - mondta cinikusan.

Szívem még mindig kalapált, s csak bólogatni tudtam. Daniel felém tartott, majd felvette a holmikat a földről. Kimért, merev mozdulatokkal lecsatoltam a kesztyűt, és beledobtam a nyilak közé. Inaim lassan felengedtek, s szívverésem is kezdett visszaállni a normális kerékvágásba. Elmúlt a harag. Önmagam voltam. Meg kellett bizonyosodnom, így karmaimat kieresztve apró vágást ejtettem mutató ujjammal a hüvelykujjamon. A friss sebből tiszta, vörös vér csordogált.

- Elment. - szóltam halkan.

Daniel halovány mosolyra húzta száját, majd hirtelen csókot nyomott a homlokomra. Vér kúszott az arcomhoz, s kevésbé fáztam. Ajkai hidegek voltak, mégis forró nyomot hagytak homlokomon. Reakciójából ítélve jobban aggódott a fertőzés végett, mint ahogy azt én hittem. Karomat mellkasom elő fontam, ő pedig vállamra tette a kezét.

- Elhiszem, de el kellene menned Davinaval! Nem tudjuk mi ez, ők azonban lehet. Aggódom érted.

Válasza teljesen kiábrándított.

- Vagy a titkos fegyveredért egy háborúban. - mondtam szememet forgatva.

Eltaszítottam magamtól, s hátat fordítottam neki. Daviana itt volt. Átható macska szaga volt, nem olyan volt, mint mi farkasok, más és felismerhető.

- Nem. - vágtam rá határozottan - Neked is mondom Davina - kiabáltam körbe - nem megyek sehova.

- Autumn … - kérlelt.

Nem foglalkoztam vele, azonban most nem hagytam, hogy ismét hatalmába kerítsen a bennem élősködő daemus. Farkassá alakultam, s az ellenkező irányba indultam. Davina unciaként előjött, s elém állt. Kék tekintete próbált meggyőzni, de mikor látva tiltakozásom hagyott elmenni. Visszapillantva Davina ott feküdt Daniel lábánál. Hiba volt mindeggyiküknek igaza, az árulás tömény szaga elfeledtette velem az igazságot.

***

Késő éjszaka volt, a Hold már teljesen feljött az égre, teljes fehér gömbje lágy árnyékot festett az ágakból a havas talajra. A hó ropogott mancsaim alatt, de hátamat már nem fedte. Farkastestben bolyongtam az erdőben akár egy kísértet. Fejem felemelve bele-beleszagoltam a levegőbe, a hűvös földszag nem tartalmazta olyan állatok nyomát ‘kik nem rég járhattak volna erre, csupán egy róka kihűlt nyomát és a saját kétségbeesésem szagát éreztem. Azt hittem elég hosszú ideje vagyok farkas, hogy maradéktalanul állatként gondolkodjak, mint egy álomban, amiből az erdő közepén ébredek koszosan, átfagyottan. Nem veszed észre mikor léped át a síkot, csak már akkor, ha fölébredtél, most azonban emberi felem nem volt hajlandó abbahagyni a gondolkodást. Éreztem a felelősség súlyát, és nem voltam benne biztos, hogy elbírom. Nem ismertem mi elé állított a természetfeletti, de az emberi kötelessegimmel annál inkább tisztában voltam. Befejezni a főiskolát, Torontóba költözni - vagy legalább is ott dolgozni -, saját lakást szerezni, elhelyezkedni mint illusztrátor, felnőtté válni. Ebben azonban nagyban meggátolt egy másik világ aminek nyolc éve része vagyok, mégsem ismerem. Tudtam, hogy el kellene mennem Davinaval, de emberi életem fontosabb volt.

Féltem … a felelősségtől, attól, hogy életekért kelljen felelnem.

Haza értem. A kerítés erdő felőli oldalán lehajtott fejjel kucorogtam, mint egy kivert kutya, és próbáltam rájönni, mégis mit kéne mondanom anyának. Mikor legutóbb próbált beszélni velem majdnem a szeme láttára alakultam át, a karom pedig tele van harapásokkal, vágásokkal, nem beszélve a combomon lévő kard ejtette sebről, és a folytonos kimaradásokról. Ez nem én voltam. Nem ittam, nem drogoztam, nem lógtam, igaz ezt most sem tettem, a külvilág azonban más keretek között vonja le a következtetéseket. Mióta Daniel eljött és mindent felkavart sokszor megfordult a fejemben, hogy feladom … nem változom vissza, farkas maradok, de ez az emberek szemében gyakorlatilag felér egy öngyilkossággal. Feladni, elmenekülni. Gyakran motoszkált a fejemben a farkas élet, de létezésemnek nem tudtam volna véget vetni. Akármennyire is tartottam a természetfeletti-, vagy az emberi világtól nem hagyhattam cserbe azokat az embereket akik bíznak bennem, még-ha én nem is ismerem őket. Feltűnés nélkül átkúsztam a kerítés alatt, majd visszaváltoztam. Szokatlan érzés volt újra ebben a testben, ám hamar megbékéltem a két lábon járással és a szembeforduló hüvelykujjakkal. A hátsóajtóhoz érve első lendületre nyitottam be a házba anélkül, hogy logikus magyarázattal szolgálhattam volna bárki számára is, az ajtó viszont már nyílt, s nyikorgása egyből elvonta anya figyelmét konyhai teendőiről. Próbáltam úgy tenni, mintha ez egy teljesen átlagos este lenne, egy átlagos anyával és normális lányával, ám én hibádzottam ebből a képből, s ez hamar feltűnt anya számára.

- Autumn! - szólt, miközben nem nézett fel a répáról amit szeletelt. Az éles penge szinte már átlátszó karikákat vágott a répából. Idegtépő volt, hogy a vágás koppanásai a vágódeszkán egyre lassabbak lettek, végül abbamaradtak. Hallottam anyám gondterhelt sóhaját mielőtt megszólalt. - Autumn, mit rontottam el?

- Ennél klisésebb kérdésed nincs? - humorom volt az egyetlen fegyverem, de éreztem, hogy nem sok hasznát fogom venni.

- Én nem értem. Mindig hosszú ujjú pulóverban vagy, azt már meg sem kérdezem hogyan mentél ki. Köze van ennek ahhoz  sráchoz, igaz? - ha tudnád mennyire, gondoltam.

Zöld szemében valódi aggódalom ült. Kérdőre vont ugyan, de tudta, hogy bármit mondok is, az hazugság lesz. Fájt a bizalmatlansága, de mégis tudtam, hogy mennyire jogossan érez.  

- Én … - belém szorult a szó. A gombóc a torkomban nem akart feloldódni, a gyomrom összeszorult és változás veszélyével fenyegetett.

- Kérlek ne gondolkozz hazugságokon. Ha akarod oszd meg veleünk, de tudd, bármikor fordulhatsz hozzánk. - mosolygott.

- Mégis találtál még nagyobb közhelyet. Gratulálok! - poénomat még én sem találtam viccesnek.

A levegő megszilárdult, alig kaptam levegőt, a bűntudat pedig lassacskán a földdel tett egyenlővé. Itt állok a saját anyám előtt, mint valami bárány a kivégzés előtt. Pontosan tudta, hogy hazudok - legalábbis nem mondom el az igazat -, valami elszakadt köztünk, de ha egyszer össze is forr, a csomó meg fog maradni. Rövid, dauertól göndör fürtjei arcába lógtak, máskor derűs, nap csókolta arca most sápadt volt, és csalódott. Tovább folytatta a főzést. Mielőtt végleg feljutottam volna szobámba hozzátette:

- Ha bánt, mond el! - kérte.

- Nem járok vele, és nem, nem bánt. - nyelvem végigsiklott szemfogaimon - Senki sem bánthat.