10. fejezet

Íj és nyíl

Daniel elindult nyugat felé. Egy jó darabig követtem őt, mígnem eljutottunk a házig. Az épület háta mögé vezetett, ahol egy régi rozsdásodó vasajtó volt a földben. Daniel lehajolt, majd felnyitotta a bejáratot, s egy alagsor lejárata vezetett lefelé. A poros kőlépcső szilárdan volt összerakva, ám még így is félve követtem Danielt a szűk lejáratba. Dohos pinceszag és por sűrítette a levegőt. Sötét volt odalenn, ragyogó farkasszemeimmel is csak polcok körvonalait tudtam kivenni. Mikor Daniel feloltotta a lámpát egy pillanatra megbotlott a lélegzetem. A falakra íjak, kardok és lőfegyverek tucatjai felszegezve, az állványokon pedig töltények és nyilak sorakoztak. Eléggé világossá vált Daniel, hogyan is értette a ,,megmutatom hogyan védd meg magad’’ dolgot. Pakolászni kezdett a fegyverek között, majd leemelt a falról egy íjat, majd pár nyilat pakolt egy tartóba, végül egy háromujjú bőrkesztyűt dobott az aljára és a kezembe nyomta. Magának egy nyílpuskát és egy katanát válogatott ki a holmik közül, s néhány apróbb fegyvert. Lent létünk alatt szótlanul figyeltem, ahogy nagy szakértelemmel matat a veszélyesebbnél veszélyesebb tárgyak között. A homályos fény lágyan világította meg hideg tónusú bőrét, s erősebb vonásai látszottak csupán.

- Felmehetsz! - utasított gyengéd mosollyal.

Helyeslő bólogatással feleltem és elindultam a felszín felé. Csak kiérve döbbentem rá mennyivel melegebb is volt a pince. A hó apró pelyhekben hullani kezdett, napok óta először. A pelyhek lassú mozgása meglágyította - a különben metsző - levegőt, s az egyre nagyobb formák hamar friss hóréteget képeztek öltözetünkön és a tájon. Daniel balra vezetett, ahol a sűrű, fekete kérgű fák között tökéletesen látható ösvény vezetett vissza a tisztásra. Letette a fegyvereket, így hát én is követtem a példáját.

- Először is arra kell rájönnünk milyen fegyverrel bánsz a legjobban. - lassan közelebb lépett a hóban fekvő fegyverekhez, felvette a kardot, majd folytatta - Tudod a farkasoknak ez egy adottság is. Sok minden más, mint az eredeti farkasoknál, még a középkor előtt. Az az időszak sokban megváltoztatott minket, és más természetfelettieket is. Ezért fáj az első átalakulás. Hiába nem a tested fog átalakulni, mégis ez a hagyatéka a daemusoknak. Ők nem olyanok, mint mi. Át tudnak alakulni, de nem farkassá, torz, félig ember, félig farkas lényekké alakulnak, mert a testük nem képes a valódi farkasformát fölvenni. A mi testünk is először változni akar, de a végén valahogy mégis farkasok leszünk, utána pedig már nem fáj. A fegyverhasználat is egy ilyen adottság. A farkasoknak meg kellett tanulniuk harcolni, és ezt a képességet ránk is hagyták. Én a karddal tudok a legjobban bánni, lássuk te mire mész!

Csodálva hallgattam, ahogy a múltról mesél. Minden egyes ilyen apró információmorzsával közelebb kerültem ahhoz ami és aki vagyok, egyre többet arról mi próbálja meg átvenni a testem felett az uralmat. Szóval vannak deamusok és deamus démonok. Egyre jobb.

Daniel elsőként a kardot mutatta. Úgy forgatta a kezében az éles tárgyat, mintha az csak a karja meghosszabbítása lenne élő izmokkal, idegekkel és vérerekkel. A penge hangtalanul hasította a levegőt, s könnyűszerrel egy mozdulattal megölhetett volna bárkit. Rám került a sor. Daniel átnyújtotta a fegyvert, ami hirtelen jött súlyával mindenestül a földhöz vágott.

- Jól vagy? - kérdezte vigyorogva.

- Megvagyok. - válaszoltam mérgesen.

Felkászálódtam a földről, s összeszedve valódi erőmet, most már - ugyan két kézzel - könnyedén a magasba emeltem a kardot. Megfontoltan kezdtem hozzá, ám még így is bizonytalanul hadonásztam a nehéz pengével. Daniel látva ügyetlenségem közelebb lépett. Kezébe vette a kardot, majd valamiféle alapállásba helyszkedett.

- Ne tárgyként kezeld. Érezd ahogy a penge a részeddé válik, és mozog veled együtt.

Kimérten és lassan elkezdett egy mozdulatsort, majd egyre jobban gyorsított, míg végül a fegyver szinte nem is látszott. A kis bemutatót a kard lába mellé való lerántásával fejezte be, végül átnyújtotta. Próbáltam utánozni minden egyes mozzanatát. Komótosan álltam neki a feladatnak. Ahogy forgattam a nehéz kardot a kezemben pengéje nesztelenül metszette át a levegőt, s amint egyre lendületesebben forgattam a kardot elvesztettem felette uralmamat. Igyekeztem Danielhez hasonlóan befejezni a mutatványt, ám ahogy leeresztettem a kardot hirtelen kegyetlen fájdalom hasított bele a combomba. Felordítottam ahogy a penge a másodperc tört része alatt felhasította bőrömet és izmaimat. A fegyver zajosan hullott a földre, velem együtt. Éreztem ahogy a meleg vér erősen kezdi átitatni farmeromat. A fájdalom minduntalan gyötrelmesebbé vált, s a fagyos levegő még inkább belemart a nyílt sebbe. Véres kezemre pillantottam, s elborzasztott a látvány. Daniel odasietett hozzám. Aggódva próbált karjába venni, én azonban visszautasítottam. Higgadtabban megfigyelve a sebet láttam, hogy nem olyan mély, mint ahogy a fájdalomból ítéltem. A vérzés lelassult, éreztem ahogy izomrostjaim újra egymásba kapaszkodnak, húzták össze egymást, s vérem is egyre inkább alvad. Bőrömön és a nadrágomon lévő vér teljesen megszilárdult, és negyed óra elteltével a vágás után már csak egy csúnya heg és véres bőr maradt. Hiába tudta jól Daniel, hogy perceken belül beforr a vágás, mégis végig ott ült mellettem, míg biztos nem volt benne, hogy teljesen rendben vagyok. Felsegített a jeges földről, majd megkérdezte:

- Biztos jól vagy? Ne hagyjuk inkább abba?

A szavak aggódóan siklottak ki ajkai közül, ám én nemet bólintottam és csak annyit feleltem:

- Jól vagyok! Mi a következő? - kemény vigyázó tekintetét egy lelkes mosollyal próbáltam feloldani, s mikor felemeltem az íjat és egy nyilat a földről láttam, hogy már szívesen folytatná az okítást.

Finoman átvette tőlem fegyvert, s halkan magyarázni kezdte a mozdultsort, de többet értettem abból amit láttam. Széles vállai épp úgy megfeszültek, akár az íj húrja. Fél szemét becsukva célzott, majd eleresztette a nyilat. A vessző hasította a levegőt, s ahogy becsapódott összerezzentem. Egy vékony ágat félbevágott, lágy részei felpöndörödtek, kemény kérge pedig szilánkokra tört.

- Most próbáld meg te!

Előszöri lelkesedésem kissé elszállt, s bizonytalanul vettem a kezembe a fegyvert. Kifújtam a levegőt, s a következő határozott lélegzettel együtt feszítettem meg az íjat. Kilélegzett levegőm párája testemmel együtt remegett meg. Kezeim szinte odafagytak a nyíl végére, de végül szabadon eresztettem a nyilat. Sebesen suhant el a megcélzott fa mellett, s a földbe fúródott.  Nyomasztó lassúsággal emeltem magam mellé a nyilat. Daniel közelebb lépett. Csípője hozzám nyomódott, finoman átnyúlt a vállam felett, s ugyanazt a mozdulatot vette fel akárcsak én, ezzel segítve az íj helyes fogását és irányítását. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, melegséget és rózsa vörös színt adva neki. Daniel ajkai halkan szétváltak, s hűvös lehelete megcirógatja nyakamat.

- Ne idegeskedj! Elég ha húr feszül meg, az íjban. Ne csak célozz, képzeld el, ahogy a nyíl belefúródik a célpontba!

Segített kifeszíteni az íjat, én pedig pont úgy tettem, ahogy mondta. Hátralépett mielőtt észrevehettem volna, hogy egyedül irányítom az íjat, s nekieresztettem a fának. A nyíl pontosan a közepében állt meg. Sikerült. Talán mégsem vagyok annyira más, mint a többi farkas. Büszkeséggel eltelve ugrottam Daniel nyakába.

- Sikerült! - mondta halkan, én pedig lelkesen bólogattam.

Öleltem, öleltem mintha mi sem természetesebb lett volna. Nem foglalkoztam azzal, hogy elutasítottam a csókját, hogy nem mondott igazat, csak a pillanat számított, hogy sikerült, és ezt neki köszönhetem. Megköszöntem, hogy őszinte volt.

Folytattuk a gyakorlást. A nyilak gond nélkül siklottak át a levegőn, s találták el a célpontot. Egy tucat nyíl után a kisebb késekkel és tőrökkel folytattuk. Hajoltam is le az egyikért, de ekkor egy árny suhant el a fák között. Majd megint. Nem farkas, zömökebb volt, és szaga is inkább macskaszerű volt. Elindultam a hang irányába, kimérten helyeztem az egyik lábamat a másik után. A hó segítségemre volt, hisz’ elnyelte lépteim zaját.

- Autumn?

- Sss - csitítottam el.

Megint. Megállt. Rám meredt hatalmas, kerek tekintetével ‘mely még az ég kékjénél is erősebben ragyogott. Ember volt. Legalábbis belül. Ráordítottam:

- Ki vagy!? - erős, fagyott hangom visszhangzott a hegyek között.

Erre azonban elmenekült, de farkas alakban utána rohantam . Hallottam még Daniel hangját a hátam mögött, ám figyelmen kívül hagytam. Rohantam a lény után. Mancsaim már nem törődtek azzal mekkora zajt csapnak, csak rohantak a puha hóban. A fák között cikáztam a teremtmény után. Barna bundám feszesen rám simult, s melegített. Bele-beleszagoltam a levegőbe. Követtem az állatot, - embert - aki a tisztás másik végén tört ki. Izmaim égtek az üldözés gyorsaságától, de tudtam a leteperéshez is kell erő. Farkas agyam képes volt kikövetkeztetni, ha Daniel irányába hajtom akkor együtt le tudjuk teperni. A havas csalitosból kiérve láttam, hogy egy jókora hópárduccal volt dolgunk. Észre vettem, már Danielt is fekete farkas alakjában. Együtt az állatra rontottunk. Felugrottam, s belemartam uncia - legalábbis a bestiárium szerint - hátába. Macska szerű ordítást hallatott. Daniel a nyakára ment, ám hatalmas mancsival könnyel a földhöz csapta. Meghátráltam egy kicsit, s újra támadtam míg Daniel magához tért. Én is a nyakára mentem, azonban én is a földön végeztem. Hirtelen fájdalom helyett harag öntötte el minden porcikámat. Erővel eltelve pattantam föl, éreztem ahogy a sötétség végigkúszik vénáimban. Gond nélkül tepertem le a termetes unciát, s fogaim még akkor is nyakát szorították mikor mát ember volt. Pulzusom a fülemben dobolt, s minden tompa lett. Váratlanul ez hatalmas lökés zökkentett ki, majd már emberként értem földet. Egy darabig a hóban feküdtem, fejem zúgott, lüktetett, és nem akart szünni. Tenyerembe mélyesztettem karmaim. Fekete vér szivárgott ki sebből. Megkönnyebbültem. A sötétség elhagyta ereimet, s a zúgás is abbamaradt. Felültem. Mikor tekintetem kitisztult láttam, ahogy Daniel egy fiatal lány mellett térdel. Bőre hó fehér volt, platina szőke, vállig érő fürtjei szanaszét lógtak, és szemei még emberként is valódi, mély kék színben csillogtak. Szaporán vette a levegőt, miközben próbálta a sebet begyógyítani amit nyaka, és válla közé okoztam. Keserűség öntött el, én okoztam neki fájdalmat, én hagytam, hogy elárasszon a méreg. Valami megfoghatatlantól vezérelve felálltam, s a lányhoz siettem. Letérdeltem mellé, s a sebre helyeztem kezeimet. Mély lélegzetet véve csináltam valamit - de hogy mit az számomra is rejtély. A lány légzése lassulni kezdett, s a vér is eltűnt ujjaim alól. Meggyógyítottam. Az uncia megkönnyebbülten lélegzett ki. Pár percnyi csönd telepedett körénk, de ezt hamar megtörte a lány hangja.

- Te vagy az, ugye? - köhögte.

- Én? Én ki? - kérdeztem értetlenül.

A lány köhögött párat, majd folytatta.

- Akiről az ősiek beszélnek. A lány, - fuldoklott a saját izgalmában - a lány ‘ki farkaslélekkel született.