9. fejezet

Sarokba szorítva

Lefagytam. Valójában nem tudtam mi volt olyan rossz abban, hogy ott voltam, azonban Daniel cseppet sem örült a jelenlétemnek. Szóra nyitottam ajkaimat, de egy hang se jött ki a torkomon. Dylan nem zavartatta magát, tovább lapozgatta a kopott könyve. A csendet Daniel haragtól karcos hangja törte meg:

- Mit keresel itt? -vont kérdőre, de elképzelni sem tudtam miért ilyen dühös.

- Téged kerestelek és Dylant találtam, ő pedig későséggel segített is. - habár az igazat mondtam, tüdőmet szorítani kezdte a szégyen és a bűntudat. Kiskorom óta bárki lekorholt - akár ok nélkül is - gombóc szorult a torkomba. Fogalmam sem volt mire ez a zsigeri reakció, de ott volt, s kezdett megfojtani.

- Mégis miben?

- Többet akartam tudni a daemusokról, ő pedig megmutatta a Bestiáriumot. Miért nem beszéltél még róla? - közelebb léptem, hogy enyhítsem a feszültséget.

- Nem tartottam fontosnak. - most már ő sütötte le a szemét.

- Nem tartottal fontosnak egy több-száz éves könyvet amiben le van írva minden ami természetfeletti? Olcsóbb kifogásod nincs, mert csak apró van nálam?

Csend lett. A levegő sűrű lett és nehéz. Lélegzetem lelassult. Nem tudtam Daniel mit titkol el előlem. Mi olyan titkos abban a molyrágta könyvben? A szótlanságban a porszemek szinte kiabáltak. Néha Dylan fordított egyet, de a lapok se bírtak csendben elsimulni egymás mellett. Percek teltek el míg valaki vette a bátorságot, hogy megszólaljon.

- Na jól van gyerekek. Nagyon sok értelme van annak, hogy várjuk míg minket is beleírnak ebbe a dohos papírkötegbe. - monda mosolygott, miközben összedörzsölte tenyereit.

Mindenki megfordult, s lassan felkocogtunk a lépcsőn. Dylan utolsóként behajtotta a hatalmas faajtót a hátunk mögött, végül kulcsra zárta. A két fiú kikísért a nappali helyiségbe, több falkatag is a helyiségben volt. Feszélyezve éreztem magam a közelükben, idegenek voltak számomra, s ráadásul én jöttem az ő otthonukba. A kínos csendet szinte tapintani lehetett. Pár perc múlva Daniel megbökte az oldalamat. Felnéztem rá. Fejével az ajtó felé intett, majd szemeivel kérdő pillantást vetett rám. Válaszul csak helyeslően bólogattam. Elindultam a kijárat felé. Láttam, hogy még valamit odasúg Dylannek, aki utána elkezdett beszélni a többi farkashoz, mi pedig elhagytuk az épületet. A hideg levegő belemart a bőrömbe, a fagy nem kímélte testemet. Daniel nem sokáig váratott magára, már a verandán vitatkozni kezdett velem.

- Minek jöttél ide? - förmedt rám.

- Már válaszoltam. Tudod esetleg jó lenne tudni mi folyik az ereimben.

- Mit számít az? Évek óta farkas va… - félbeszakítottam.

- Nem a farkasságról van szó! Arról, hogy miféle démon gyötri Corát és, hogy mikor száll meg engem is!

Vártam, hogy válaszoljon, de csak állt. Bele-belerúgott a hóba, kabátzsebében  turkált. Forrongtam a dühtől, át akartam változni, s rá vetni magam.

- Miért neveztél úgy a lány aki farkaslélekkel született? Én nem vagyok tisztavérű farkas, te haraptál meg.

Daniel továbbra sem felelt. Hallgatása egyre csak provokált, s változásra késztetett. Ugyan a levegő -8 C° körül lehetett bőröm mégis forrt. Lüktetni kezdett a csuklóm, s rápillantva láttam, hogy vénáim koromfeketék. Át kellet változnom, ha nem akartam, a fertőző démon felülkerekedjen rajtam. Szemeim sárgán szikrázni kezdenek, körmeim karmokká nyúltak, majd farkasbundámban elloholtam. Rohantam mint még soha. Nem egy állatot üldöztem, vagy engem egy másik farkas. A saját kételyeim üldöztek és tudtam azok elől nem menekülhetek. Nem kellett sok ahhoz, hogy halljam Daniel mancsainak dobogását az erdő fagyott talaján. Még magasabb sebességre kapcsoltam. Éreztem ahogy a levegő átáramlik a tüdőmön. Minden egyes ugrással jobban égtek izmaim, de képtelen voltam megállni. Vállam fölött hátrapillantottam, megnéztem milyen messze jár tőlem a fekete farkas. Mire visszafordítottam volna fejemet a helyes irányba a talaj elfogyott mancsaim alól. Több szaltó után szántottam végig a havat, végül egy tuskó állított meg. Sajgott minden porcikám. Fel sem keltem, csak feküdtem a fagyos hóban. Vártam, hogy a fájdalom enyhüljön. Megráztam fejemet, fel akartam tápászkodni, de valami megállított. Visszaestem a talajra. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Daniel fekete farkasként magasodik fölém. Vicsorogni kezdtem, de ő mit sem törődött vele. Kikászálódtam alóla, majd emberként sétáltam a másik irányba. Elszorult a torkom, s hányinger fogott el. Egy könnycsepp gurult le arcomon, s nyoma szinte megfagyott a hideg széltől. Úgy éreztem lelkem pont olyan sivár és hideg, mint az északi táj., mintha saját farkasom marcangolta volna, de valójában a mögöttem álló fekete farkas volt az. Én csak mentem tovább. Hallottam ahogy Daniel már két lábon közeledik felém. Mikor utolért vállamra tette kezét. Kirázott a hideg. Nagy levegőt vettem, majd tovább indultam, de visszahúzott.

- Autumn. - mondta halkan.

- Kérlek most engedj el! - válaszoltam határozatlanul. Karmaimat tenyerembe vájtam. Meleg vérem lassan csorgott ki ujjaim alól. Habozva ugyan de, fokozatosan az apró cseppek a fagyott talajon landoltak, s megolvasztották maguk körül a havat, végül egyé váltak vele.

- Autumn. - szólt gyengéden. Megszorította csuklómat. Abban a pillanatban eleresztettem tenyerem. Karmom hegye festékként fröcskölte szét véremet a földön.

- Engedj el! - hangom egyre inkább elcsuklott.

Végül mégis eleresztette vállamat. Kimérten lépegettem hazafelé. Nem változtam át, nem akartam sietni. Hazafelé elmélkedve arra gondoltam nem akartam hisztizni, de éreztem, hogy az a valami rág belülről. A legkisebb indulattól is erőre kapott. Farkasom ezúttal megmentett, de ki tudja meddig maradok önmagam. Míg újabb és újabb elméleteket gyártottam, láttam, hogy házunk már emelkedik előttem. Elértem az ajtóig. Minél halkabban próbáltam belépni rajta. Az ajtó nyikorogva zárult mögöttem. Kabátom lerakása után a nappaliba igyekeztem. Anyukám egy bögre teával a kezében és felhúzott szemöldökkel az arcán felém fordult.

- Autumn beszélnünk kell. - mondta egy nagy légvétel kíséretében. - Annyit jársz el otthonról. Mi van veled? Hová mész? - fejét rázva közelebb lépett, s végigsimította az ugyan halvány, de még látszó harapást alkaromon, amit még Jana okozott. - Drágám mi ez itt? - végignézett könyökömön és karjaimon. - Tiszta kék, zöld vagy. Autumn az igazat! Most! Hol jártál?

- Sehol. - válaszoltam lesütött szemekkel, majd kirántottam kezeimet szorításából. Mi mást felelhettem volna?

- Autumn! - hangja egyre erősebb lett. - Felelj!

- Sehol! - nem akartam kiabálni. A pulzusom a fülemben dobolt, s észrevettem, vénáim ismét egyre sötétültek. A félelem és a harag táplálta azt a valamit, és az enyéimre éhezett. Nem tudom, hogy felvillant-e a szemem, az viszont biztos, hogy karmaimat éreztem ujjaim végén. Egy laza lökéssel kikerültem anyukám és a szobám felé vettem az irányt. A vitrinben láttam, hogy szemeim aranysárgán ragyognak. Légzésem szapora lett. Ő azonban csak kiabálva jött utánam. Nem tudhatja meg mi vagyok. Sarokba szorítottak. Farkasom menekülni akart, de sehova se mehettem. Csak követett, mint az árnyék, azonban sikeresen feljutottam a lépcsőn és bejutottam a fürdőszobába. A mosdókagylóra támaszkodtam, próbáltam megnyugodni, de sikertelenül. Néztem a tükörben ahogy szemfogaim megnyúlnak. Hallottam ahogy anya dörömbölt az ajtón.

- Autumn! Autumn, jól vagy? - kiabálta.

Nem bírtam tovább. Sarokba szorítottak. A félelem és a menekülés képtelensége rosszabb volt, mint a bennem szunnyadó sötét bestia. Átalakultam.

- Drágám! - dörömbölt anyám az ajtón.

Emberi lényem próbálta visszafojtani a morgást ami a torkom mélyéről akart föltörni, de képtelen voltam, csaknem elvonyítottam magam. Elmém homályossá és ösztönössé vált. Halk csengést hallottam a bejárati ajtó felől. Anyám léptei gyorsan dörögtek le a lépcsőn. Fél perc múlva nyikordult az ajtó és ismerős hang szűrődött be rajta. Félelemtől homályos elmém képtelen volt fölismerni. Anyám lenn maradhatott, csak az idegen lépteit hallottam. Bátortalanul kinyitotta az ajtót. Egy női alak magasodott előttem. Prüszköltem és morogtam. Közelebb lépet, én azonban hátráltam. Hirtelen lendületet vett, ezzel beletaszított a zuhanyzóba. Látásom elhomályosult. Ijedtemben állkapcsommal feléje kaptam. Erre válaszul oldalról orromba vágott. Megengedte a zuhanyt. Forró víz csordogált bundámon, melegsége lágyan simogatott. A lány jelenléte is valamiért egyre nyugtatóbbá vált. Feltápászkodtam. Nedves szőröm szaga szívódott a párába. Tekintetem kitisztult. Láttam ahogy a lány felém hajol. Vörös tincsei nedvesen tapadtak arcára. Világos bőre kipirult a gőztől. Zöld tekintete biztonságot árasztott. Lydia. Tekintetem nem ragyogott többé. A zuhanyzó falához dőltem, s imérten lihegtem. Testem megborzongott, majd visszaváltoztam. Folytatva ritmusos lélegzetem, lassan ajkaim elváltak egymástól és megszólaltam:

- Sajnálom - nem bírtam a szemébe nézni - ma-majdnem ... - képtelen voltam folytatni.

- Megharaptál. - suttogta.

Ugyan feléje fordultam, de tenyereimbe temettem arcomat. Dadogva kezdetem újra mondanivalómat.

- Köszönöm. - nem tudtam értelmesebb dolgot összerakni, szavaim őszinték voltak, de cseppet sem éreztem őket hihetőnek. Körmeimet kapargattam és ujjaimmal babráltam. Lydia közelebb jött. Elém guggolt, s beszélni kezdett:

- Állj fel! - szavai szigorúak, de mégis gondoskodóak voltak.

Felém nyújtotta kezét, én pedig elfogattam segítségét. Ruhámról patakzott lefelé a víz. Lekaptam egy törölközőt a fogasról, mielőtt elhagytuk volna a fürdőszobát. Lydia szobámig kísért. Kint maradt még ázott ruhám átvettem egy bő pulóverre és melegítőre. Szégyenlős mosollyal nyitottam ajtót. Láttam, hogy Lydia - mindig csinos - ruhája is kissé vizes lett, hosszú hajfürtjeivel együtt. Odanyújtottam feléje a törölközőt, ám visszautasította. Én az ágyra huppantam, ő pedig leült az íróasztalom előtti székre. A kínos csend lehűtötte a levegőt. Eltartott egy darabig míg vettem a bátorságot ahhoz, hogy megszólaljak.

- Köszönöm  - suttogtam bűnbánóan. - és sajnálom, hogy a baleset óta nem hívtalak, tudod párszor találkoztam Daniellel. - elpirultam, igaz nem hazudtam, de Lydia számára az volt, hisz’ ő a találkozást sosem az eredeti jelentésében használja.

- Na mi van? A kölyökktyából végre belevaló szuka lett? - gúnyos hangja mosolyra késztetett és arra, hogy kispárnámat arcába dobjam. A puha tárgy huppanása után Lydia csak húzta a szemöldökét. A végén mindegyikünkből kitört a nevetés. Jól esett egy pillanatra elfelejteni mindent. Egy darabig még beszélgettünk. Elmesélte legutóbbi randijait. Halvány mosollyal hallgattam történeteit. Kb. két óra múlva indult hazafelé, mikor arcom vonalai komollyá váltak.

- Valami belém költözött,  csak úgy mint Janába és Corába. Átveszi felettünk az uralmat. Felettem még nem aratott győzelmet, de bármelyik pillanatban engem is elragadhat.

Nem felelt. Lehorgasztott fejjel indult a bejáratiajtó felé. Mielőtt végleg elköszöntünk volna alig hallhatóan annyit mondott:

- Mikor farkas voltál, az íriszed fekete volt. - suttogta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Lábaim földbe gyökereztek, torkomat pedig fojtogatta a kétségbeesés. Elkaptak.

Szobám felé vettem az irányt, s feljutottam anélkül, hogy beszéltem volna anyával. A szobám félhomályában vettem magamhoz egy könyvet. Gyűrött ágyamon olvastam a hosszú sorokat, ám nem tudtam odafigyelni a jelentésükre. A levegő egy idő után kezdett befűlni. Letettem a könyvet. Bukóra akartam nyitni az ablakot, de megláttam valamit az üvegre tapasztva, a szél tépte a kis papír lapot, s levettem mielőtt elveszthettem volna. Kanyargós, fekete betűket róttak rá a betűket. Kinyúltam érte, majd magamban olvastam az írást.

Kérlek találkozzunk a nagy tisztáson!  Holnap 16:00. Gyere el!

Daniel

Nagy lélegzetet véve gyűrtem tenyerembe a papír fecnit, majd lendülettel a szemetes kosárba hajítottam.

Másnap, fél négy körül

Szobámban gubbasztva bámultam az ablakon. Gondolkodtam teljesítsem-e Daniel kérését. Szívem az erdő mélyébe húzott, makacs agyam azonban nem eresztett. Azzal nyugtattam magam, hogy anyum úgyis egész nap lent takarított, vagy a kanapén állt - pontosabban ült  - őrséget, nehogy elhagyjam a házat. Nem beszéltem vele. Képtelen voltam a szemébe nézni. Végül addig bámultam az erdő hótól roskadozó fáit, a hívogató magaslatokat, míg úgy döntöttem elmegyek. Nem mehettem ki az ajtón, így az ablakot választottam. Csupán egy pulóvert találtam odafenn, amit gyorsan magamra kaptam. Kiléptem a erkélyre. Felálltan a korlátra, s ugorva hagytam el azt. Zuhanás közben alakultam át. Földre érve izmaim elnyelték a becsapódást és ennek lendületével vetettem át magam a kerítésen. Gyorsan loholtam, orom hideg páraként csapta ki lélegzetem. Az erdő friss fenyő és mély föld illata szöges ellentétben állt, azonban mégis tökéletes összhatást keltett. Mancsaim könnyen vették az akadályokat, s a már kemény hó még inkább segítette a haladást. Fürgén kerülgettem a már korhadt farönköket és kiszáratt bozótosokat. Percek alatt elértem a tisztáshoz. Talán kicsit korán lehetett, mert Danielt nem láttam sehol. Beleszagoltam a levegőbe. Éreztem jelenlétének illatát, ám túl távoli volt ahhoz, hogy lássam. A patak mentén gyalogolni kezdtem. A vízfolyás egyre szélesedett, a kövekben meg-megbotlott a folyam, fehér habot hagyva maga után. Elérkeztem a malom romhoz. Már csak egy teljesnek mondható fala állt. Odaléptem a mohával és borostyánnal borított maradványhoz. Ujjaimat végigsimítottam a puha növényeken. A málló agyagtégla érdes felülete a krétájéra emlékeztetett. Lépteket hallottam hátam mögül, de úgy tettem mintha elkerülte volna figyelmemet. Egyre közeledett az ,,idegen’’. A levegő megmozdult bal karom mellett. Mielőtt meglephetett volna egy gyors mozdulattal elkaptam csuklóját, s kezemet késként nyakához szorítottam. Kissé önelégült, de inkább kihívó mosoly ült az arcomon. Néhány másodperc után szabadon eresztettem. Párat hátrébb lépett, majd megszólalt.

- Szóval eljöttél. - halk szavait szinte csak a szél ismétlése juttatta el füleimhez.

- Igen. - nyomasztó csend telepedett meg a levegőben. Személyem enyhíteni kívánta a helyzetet, így újra belekezdtem a harcművészethez hasonlítani akaró mozdulatokba, ám Daniel pillanatok alatt, játszi könnyedséggel a roskadozó falhoz taszított. A köztünk lévő tér feszélyezően kicsit lett, s növekedés helyett, egyre apróbbnak bizonyult.

-  Meddig akarod játszani ezt a macska-egér játékot? - suttogta, s hűvös lehelete lágyan simogatta nyakamat.

- Ameddig el nem kapsz. - válaszoltam mosolyogva, szavaim lágyak voltak, s forró gőzként hagyták el ajkaimat, majd kibújva karja közül, farkasként tova rohantam a tisztás túloldalára. Láthatatlan gesztusai - akármennyire is ellenálltam - elfeledtették velem a tegnap történteket. Elfelejtettem a hazugságot, ami inkább csak eltitkolás volt, azt, hogy anyám majdnem megtudta mi is vagyok valójában, hogy engedtem a démonnak. Hátam mögül hallottam Daniel követő mancsainak trappolását. Egy pillanatra elhalkult a dobogás, s éreztem, ahogy Daniel rámveti magát. Néhányat bukfenceztünk mire mindegyikünk stabilan állt lábain. Percekig kutyakölykök módjára birkóztunk. Párszor belekaphatott a bokámba, hol én kerültem előnybe, hol ő.  A puffanások felfogta a hó, a harapások nem fájtak, csak ,,játék’’, gyengéd birkózás. Farkasként más volt. Nem volt fiú és lány, állatként nem voltak erkölcsök, de erkölcstelenség sem. Nem számított, hogy két nőstény, két hím vagy nőstény és hím játszik együtt, emberünk mégis ott volt, és nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagytuk. Végül talán fáradságból is, de főleg férfiúi büszkeségének megőrzése érdekében hagytam, hogy leteperjen. Ugyan farksbőrben volt szemeiben látni lehetett a büszke mosolyt. Mindegyikünk visszaváltozott. Feljebb csúsztam, de még mindig a hóban ültem. Egymás szemébe néztünk. Daniel tekintete lassan elvesztette kobaltkék fényét, s mély, barna pillantása nem mozdult el rólam. Egyre közelebb hajolt hozzám. Az űr eltűnt közülünk, csakhogy én kitértem csókja elől. Elhúzódtam tőle, majd felálltam a hóból. Szurkált a gondolat, hogy nem árulja el mi volt azon a lapon, hogy fogalmam sincs mit jelent a lány aki farkas lélekkel született. Képtelen voltam elfelejteni. Gyötrő csend telepedett közénk, s még a szél sem mert mozdulni, nehogy még feszélyezőbb legyen a helyzet. Megkönnyebbültem mikor a hó ropogni kezdett a hátam mögött. Daniel vállamra tette kezeit, s halkan szólt:

- Sajnálom.

Erőt kellett vennem magamon. Válaszolnom kellett, tudtam ha nem teszem örökre elveszítem. Már hallottam, hogy elindul az ellenkező irányba. Szólalj meg!!! Utasítottam magamnak.

- Daniel - láttam, hogy visszafordul - kérlek maradj! - nagyot nyeltem, ám mikor megpillantottam a halovány mosolyt az arcán fellélegeztem. - Valójában miért hívtál ide?

- Autumn, tudom mit akarsz hallani, - pillanatnyi csönd lett, levegőt vett, és folytatta - de nem tudom miért hívnak az Ősiek a farkaslelkű lánynak. Én csupán annyit tehetek, hogy megmutatom, hogy hogyan védd meg magad. - válaszolta mosolyogva.