2. fejezet

Farkas támadás

Óvatosan dörzsölgettem száraz szemeimet. Reggel nyolc óra lehetett. Magamra kaptam barna fürdőköpenyem és nyuszis papucsom. Lassan csoszoktam le a lépcsőn. A tálaló pulton volt egy régi fajta rádió. Kopott ugyan, de apum mindig csak annyit mondott: ,,Amíg jó, ne javitsd.’’ Bekapcsoltam és beállítottam a helyi adóra. A nyolc órás híradó volt adásban. Az utólsó szegmensében a helyi híreket adták. Álltalában nálunk nem történt semmi, de most valami megütötte a fülemet.:

„Tegnap reggel pontban 7:14-kor érkezett a bejelentés, hogy a Hunter farmoról elraboltak három birkát és Mr. Hunter lányát találták meg ájultan egy elpusztult juh mellett. A lányon és a birkán is harapásnyomok, karmolások találhatók. A rendőrség az egyik helyi farkas falkára gyanakszik. A lány állapota stabil. A rendőrség kijárási tilalmat rendelt el este 10 és reggel 6 óra között. Az erdőt elkerülni szíveskedjenek!

Ezek voltak a mai hírek Daiter Kalbival és Savannah Whitetal.”

A hidegrázás kerülgetett. Az itteni, valódi farkasok még sosem támadtak emberre. Mi van ha ..? Elszorult a torkom. Mi van, ha vérfarkasok? Mi van, ha vadak? Ha, ha és ha. Agyam sorra dobta föl a lehetséges variációkat. Szerettem volna azt hinni, hogy valódi farkasok voltak, ám pontosan tudtam, hogy ez nem így van. Én azonban hiába tudom az igazságot, az emberek mégis az erdő igazi farkasait fogják elpusztítani. Hiába gyilkolják őket folyamatosan, ha minket egy is csupán megharap, vagy karmol, mi az egész falkát kiirtjuk. Bizakodtam abban, hogy emiatt nem kell majd aggódnom.

Otthagytam imént lefőzött kávémat és felsiettem a fürdőbe. Fogat és arcot mostam. Második lépésként beleugrottam egy farmerbe és egy kötött, piros, kanadai mintás pulcsiba. A hajamat csak egy gyors lófarokba kötöttem. Az ágyamat pedig úgy hagytam ahogy. A földszinten meleg ruhát vettem föl. Táska, bérlet. Mondtam magamnak, a rögtönzött leltározásom közben. Bezártam mindent és elmentem a legközelebbi buszmegállóba. A hó újra esett, de nem is bántam. A narcssárgára mázolt padból, csak a fekete kovácsoltvas-korlátok látszottak. Egy örökkévalóságnak tűnt mire megjött a busz. Szerintem ez alatt a tíz perc alatt hipotermiát kaptak a lábujjaim. Negyed óra kellet mire felértem a kórházhoz. Megkerestem a sürgősségi emeletét. Utáltam kórházban lenni, de most muszáj volt meggyőzédnöm valamiről. Egy házsártos nővér a koromról kérdezgetett, és hogy családtag vagyok-e. Én persze meg se tudtam szólalni, de egy kedves 30-as évei elején járó másik nővér kisegített. Dolgára küldte a kötekedő ápolónőt, ő csupán annyit kérdezett kihez jöttem. A válaszom annyi volt: Cora Hunter, azért hozzátettem, hogy egy aggódó osztálytárs vagyok. Ő csak bólogatott. Egyenes szőke haja lófarokba volt kötve és kék szemeiből sugárzott a kedvesség. Odavezetett abba a kórterembe ahol Corát tartották..

- Húsz perc, rendben? - közölte határozottan.

- Teljesen! Köszönöm.

Még egyszer rám mosolygott, majd elment. Halkan nyitottam be a terembe. Cora eszméletlenül feküdt, gépekre kötve. A teremben érezni lehetett a gyógyszerek és injekciók szúrós szagát. Közelebb léptem. Sebei ezalatt az egy nap alatt gyorsan begyógyultak. Néhány be volt kötözve, amit láttam az a rövid idő ellenére is olyan volt mintha két-három hete gyógyulna. Reméltem, hogy felébred mielőtt letelik a maradék negyed órám. Helyet foglaltam az ágya melleti széken. Szerencsémre pár perc után elmúlhatott az altató hatása. Néhány, halk nyögés után megszólalt:

- Nővér? - kérdezte csukott szemmel. Hangja fáradt volt és meggyötört.

- Nem, nem. Én … Autumn vagyok. Egy osztályba jártunk gimiben. Pár utcával lejjeb lakom. - határozatlan hangom megtorpant, hisz’ sosem voltunk kebel barátok.

- Na hát ez se gondoltam volna. - nevetett ugyan, de éreztem, nehezére esik. - Pont te.

Szavai egyre cinikusabbak voltak. Határozottságom megrendült. Mikor azonban láttam, hogy időm fogytán van összeszedtem bátorságomat és nekiálltam mondandómnak:

- Cora. Mi történt tegnap reggel? - higgadtan folytattam - Mit láttál?

- Mi ez? Egy rendőrségi kihallgatás? - tiltakozott.

- Kérlek válaszolj! -  szavaim egyre határozottabbak lettek.

- Semmi közöd hozzá. - ellenkezett.

- Cora! - rákiabáltam. Hátrahőkölt.

Fél percig vacillált, majd megragadtam pulóverem nyakát, és közelebb húzott. Pupillái összeszűkültek. Azúrkék pillantása lyukat égetett a lelkembe.

- Tényleg tudni akarod mit láttam!?

- Igen. - válaszoltam eltökélten.

- Azok nem farkasok voltak. Persze annak tűntek, de … de láttam. Mikor marcangoltak, a sűrűből előjött egy szénfekete farkas. Sötét szemei zafírkéken ragyogtak fel. Az állat teste megfeszült és rángatózni kezdett és - egy pillanatra megtorpant - egy fiúvá alakult, szeme azonban még mindig kék volt. Elordította magát, ‘mire a farkasok visszarohantak az erdőbe.

- Cora én …

- Ne is mondj semmit! - csalódott volt. - Nem hiszel nekem.

- Elhiszem. De figyelj! Arra kérlek, ha írok válaszolj, ha hívlak gyere.

- Mi ..? - félbeszakítottam.

- Kérlek! - nem tudtam mást tenni. Felvillantottam sárga szemeimet. Cora szája elé kapta tenyerét, majd nagyot nyelt.

Az ajtón kopogást hallottam. Szemeim normálissá váltak. A szőke nővér állított be. Kezével kifelé intett. Még egyszer Corára pillantottam, végül kisétáltam a helyiségből.

Ezer gondolat járt a fejemben mikor kiléptem a kórházból. Fogalmam sem volt mi lesz. Meg kell védenem Corát attól, hogy kárt tegyen bárkiben, vagy épp’ saját magában. Emellé itt egy valódi vérfarkas falka. Kimérten battyogtam a buszmegálló felé. Arcom unott volt, de bellül rengeteg kérdés futott rajtam át. Cora szavain méláztam. Sötét szemei zafírkéken regyogta fel … Lehetséges, hogy ő az? Ha megtalálom a falkát segíthetne rajtam. Mesélhetne mi vagyok, és miért. Reménykedtem. Mire visszatértem a valóságba ott is voltam a megállóba. Nem sokáig vártam a buszra. Előkotorásztam a táskámból a bérletem. Mr. River volt a busz vezető. Kedves idős bácsi. Apukám igen jó barátja. Gesztenye szemei barátságosak voltak, arcán ősz borostát viselt. Jólelkű pillantást vetett rám. Ez egy kis lelket öntött belém. Felmutattam a bérletem és leültem egy szabad helyre. Lassacskán haza döcögött a jármű. Leszálláskor az ajtó pont egy hatalmas hókupacra nyílt, s én természetesen már térdig is álltam a friss hóban. Csizmám kicsit feljebb volt a bokámnál, de farmerom fölötte teljesen átázott. Fáztam, ám nem aggódtam amiatt, hogy beteg leszek. Haza sétáltam. Messziről láttam, hogy a kocsi már a felhajtón áll. Mikor beléptem az ajtón anya első mondata az volt, hogy miért csurom víz a nadrágom.

- Neked is szia anya!- mondtam kuncogva.

- Azonnal vesd le ezt a gatyát! Még megfázol itt nekem! - az orrom alatt persze nevettem.

- Ha ettől jobban érzed magad, ez lesz az első. - bólogatott.

Miközben felmentem a szobámba, útközben apa egy puszit nyomott a homlokomra. Lecseréltem a nacit egy otthoni legigngre. A reggel elmaradt szépítkezést fejeztem be. Szememre tust húztam, szempillámat spirállal festettem ki. Hajamat kibontottam és megfésültem, végül laza hullámokat tettem bele a sütővassal. Leültem az íróasztalomhoz, tanakodni kezdtem. Miért támadták meg a farkasok Corát? Vajon ő az akit látott?

Egy dolgot viszont tudtam ... meg kell találnom a falkát minél hamarabb .....

Nem sok minden történ délelőtt. Anya kitett magáért az ebédnél, mondván, hogy itt hagytak engem két napra egyedül. Mindig csak azt mondta. Lehet, hogy huszonkét éves vagy de az én kislányom, de jó volt ez így. A krémleves gőze végigsimította az arcom, az oldalas illatáról nem is beszélve. Csendesen megebédeltünk. Nem meséltem el nekik a reggeli híreket mert tudtam, hogy akkor nem engednek el sehova.

Két óra körül - mikor apuék bólogattak - felöltöztem, kimentem a kertbe, átmásztam a kerítésen és elindultam az erdőbe. A hó ropogott a talpam alatt, a friss pedig halkan hullott a vállamra. Csöndes volt minden, túlságosan csöndes. Izmaim megfeszültek, érzékeim kiélesedtek. Idegen szagokat kerestem a levegőben. Tíz perce jártam az erdőt mikor megpillantottam valamit a fák között. A lény gyorsan visszarántotta a fejét. Rájött, hogy észrevettem. Farkas volt semmi kétségem. De nem a valódi féle. Lassan közelítettem, de mikor három méterre lehettem kitört. Bolond! - mondtam magamban.

Rohantam utána. Megropogtattam csontjaim, aztán egy nagy ugrás közben én is átalakultam. Loholtam, s éreztem ahogy a fagyott téli levegő betölti a tüdőmet. Nem lassítottam, én voltam a vadász ő pedig az áldozat. Szagát próbáltam az agyamba vésni. Már nem tudtam mennyi ideje rohanhattunk, de az izmaiban mintha tűz égett volna. Most nem állhattam meg. Éreztem, hogy közel a cél. Egy perccel később a másik farkas hajtű kanyart vett, a kifarolt hó mindenét ellepte és eltűnt a fák között. Én is fordultam, ám lábaim összecsuklottak a fáradságtól. Kimerülten omlottam a hóba. Minden izmom égett, s megállás nélkül kapkodtam a levegőt. Fél órán keresztül nem bírtam talpra állni. Mikor végre összeszedtem magam felálltam és lassan haza döcögtem. Erőtlenül ugrottam át a kerítést. Ahogy leérkeztem újra összecsuklott minden végtagom. Két perc után felálltam, leráztam magamról a havat és visszaváltoztam. Nyúzott fejjel toltam el a hátsó üvegajtót. Jól esett ahogy a szoba melege behatolt csontjaimba. Levettem a kabátom. Felbotorkáltam a lépcsőn. Szobámban beborultam az ágyba. Négy óra volt, de a nap már aludni készült. Próbáltam felidézni az állat szagát, de ez is, mint sok más elveszett a gondolatok között. Ösztön lényem kizárta a feleslegesnek vélt gondolatokat. De elhatároztam, megtalálom a falkát, megtalálom őt.