4. fejezet

Daniel

Reggel gőzölgő tea illatára ébredtem. Habár ha a konyhából jön is éreztem volna, de a bögre most az éjjeli szekrényemen volt egy cetlivel a fülén. Pislogva olvastam a szöveget.

„Két óra múlva jövünk. Puszi anya.”

Rendben. Újra egyedül. Felültem az ágyon, jól beburkolóztam takarómba. Hideg volt. Elszürcsöltem a teám, ami ugyan kicsit felmelegített, de még mindig fáztam. Felkeltem és egy vékony, barna pléd kíséretében lementem a földszintre. Mikor felcsavartam a termosztátot a tekerő irritáló nyikorgást hallatott. Ha már lent voltam bementem a konyhába reggelit csinálni. Levágtam egy szelet kenyeret, vékonyan megkentem vajjal és egy szelet sonkát tettem rá. A szendvicsemmel együtt leültem a kanapéra a TV elé. A reggeli műsor ment. Az egyik műsorvezető a helyi erdésszel és egy vadásszal beszélgetett Mr. Justice az állítólagosan megvadult farkasfalkáról beszélt. Mindenhol ez megy. Kellet nekik felhívni a figyelmet magukra. Hol van az a falka? Még van másfél órám, de addig vissza nem jövök míg meg nem találom őket. Dühösen álltam fel készülődni. „Lehet, hogy egyedül vagyok, szükségem van egy falkára, azonban ez az én területem és az én szabályaim szerint fogunk játszani.” - mondta a belőlem kibújó alfanőstény. Kifésültem a hajam, felöltöztem meleg ruhába, végül egy cetlit hagytam az ajtón, ha netán nem érnék haza.

Már az erdőben jártam. Hideg volt és a hó néhol a térdemig ért de nem fáztam, mert izmaimat fűtötte a düh. Az egy dolog, hogy a helyi rádió, de a megyei reggeli műsor. Le akarják gyilkoltatni magukat!? Komótosan lépkedtem, szinte hangtalanul. Nem csak én voltam csendes, a hó minden zajt elnyelt. Csak az erdő szokásos szagai, föld, korhadt fák és levelek illata mászkáltak orromban, nem éreztem se embert, se farkast. Megunva emberként tompuló érzékeim átalakultam. Mancsaim nem csaptak zajt. Hirtelen vonyításokra és nyögésekre kaptam föl a fejem. Loholtam a hang irányába. A hó felcsapott a hátam mögött, izmaimban égett az adrenalin, ezt nem ronthatom el. A rönköket és a kidőlt fákat könnyedén ugrottam át. A hangok erősebbek lettek, az orromat vér és ismeretlen szagok öntötték el. Testemet átvette a farkas. Én voltam ugyan, de ösztönök részegítették meg elmémet. Egy ugrás és már nem az erdőben, hanem egy hatalmas tisztáson voltam. A másik végén öt farkas és egy haldokló, vérben ázó szarvas. Itt vannak! Teljes sebességre kapcsoltam a sík területen. Messziről észrevettek. Egy pillanatra azt hittem elfutnak, de megfordultak és vicsorogva védekező állásba kapták magukat a tetem előtt. Másodpercek alatt odaértem és rögtön kivillantottam fehér fogaim, szemem ázott arany-barna fényében. Fenyegetően morogtam, vicsorogtam. Szőrömet felborzoltam. Meg akartam mutatni ki a főnök. Túlerőben voltak és nem ingottak meg, de én sem. Legyőzhetetlennek éreztem magam. Nem álltam tovább, közéjük ugrottam és belemartam az egyik homok színű farkas combjába aki rögtön felvonyított. Másikuk viszonozta a támadást és úgy lökött fel, hogy szikladarabként csapódtam a földbe. Szédelegve tápászkodtam fel, de nem sokáig maradtam állva, mert valamelyikük beleharapott a nyakszirtembe, s ezzel a földre tepert. Nyüszítve estem össze. A világosabbik akibe haraptam bosszút állt. Végigkarmolta a gerincem. Sebeimből vörös patakok kezdtek csörgedezni, helyükre pedig mintha tüzes vasat szorítottak volna. A hó és a bundám is vérrel lett átitatva. Lassan felkászálódtam, ám az egyik szürke a hátamra ugrott és ugyanakkora sebességgel is szökkent le rólam mély karcolásokat hagyva. Feküdtem a hóban, vérben ázva. A homokszínű fölém magasodott és teljes súlyával rám nehezedett. Szemeimből eltűnt a fény. Visszaváltoztam. Egyre ködösebben láttam, de egy fekete alakot pillantottam meg aki odajött hozzám. Orrávval finoman megbögdösött, majd megnyalta az arcomat. Pár pillanattal később megfordult, alakja megnyúlt és emberi hangon elordította magát: 

- Mit képzeltek képzeletek szarháziak!? Megmondtam ha egy haja szála is meggörbül saját kezűleg herélem ki mindegyikőtöket! Most pedig tünés!! - hangja tiszteletet parancsoló volt. Az összes farkas nyüszítve tűnt el az erdőben. Egyre ködösebb lett az agyam. Annyit még láttam, hogy visszaalakult és mellém feküdt. Érintése puha volt, sötét bundája lágyan melegített.

***

A hideg hóban ébredtem. Sebeim ugyan fájtak még, de már gyógyuló félben voltak. A fekete szőrlabda felállt mellőlem amint észrevette, hogy felébredtem. Hátat fordított nekem, végül elloholt. Magányosság fonta körül a szívemet. Feltápászkodtam a hóból, lesöpörtem a maradékot a nadrágomról, majd sántikálva hazafelé battyogtam. Egy óra is beletelt mire emberi civilizáció szagai szálltak az orrom felé. Tíz perc után pedig már a kerítésen másztam át. Tépázott testem lassan botorkált az ajtó felé. Útközben sokszor összebicsaklott a lábam, vagy elestem. Halkan nyitottam a hátsóajtót. Csodálkozva láttam, hogy üres a ház, cetlim pedig érintetlen. Megkerestem a házi telefont, hogy megcsörgessem anyáékat, hiszen már tizenegy óra volt. Kicsöngött ... 

- Anya merre vagytok? 

- Jaj bocsi kicsim. Már egy órája volt egy baleset és itt se előre se hátra nem lehet haladni.

- Oké. Akkor ... Szia! - és kinyomtam a telefont.

Talán jobb ez így. Fogtam a cetlimet, összegyűrtem, majd a szemetesben landolt. Csak pihenni akartam. Borzalmas lehet minden egyes nap így harcolni. Nekem még ezelőtt soha nem kellet ezt tennem. Erőtlenül botorkáltam fel a lépcsőn, majd belerogytam az ágyamba. Pár percen keresztül csak feküdtem. Egy újabb sikertelen próbálkozás. Összetört bennem valami. Azt hittem meg tudom védeni magam, de ha nem véd meg az a fekete farkas most talán halott lennék.

Pár órával később halk pittyenésr lettem figyelmes. A telefonom volt az. Egy SMS Lydiától:

Gyere át. Sürgős!

Kedvetlenül dőltem az ágyra, de erőt vettem magamon, ha annyira fontos meghallgatom. Felöltöztem és indulás előtt küldtem egy üzenetet anyának távollétemről. Mikor kiléptem a szél egyből pofon vágott. Nevéhez híven Winter Wood igen hideg hely. Elbattyogtam a buszmegállóba. Nagy szerencsémre öt perc sem telhetett bele, hogy jött a busz. Felszálláskor csontjaimba futott a meleg. Az ajtóhoz közel ültem, menetiránnyal ellentétesen, fülhallgatómat kotorásztam a táskámból. Éppen betettem volna a fülembe, mikor véletlenül fölnéztem. Megpillantottam egy helyes srácot. Ilyenkor először mindig elmosolyodtam, de végül csak elszomorodtam. Egyik pillanatban visszanézett rám. Haja sötét, rendezetlen tincsekben állt, bőre világos volt. Arcát mintha ezer éve ismerném. Igéző barna szemei elnyelték tekintetem. Valami ismerős kék fény futott át rajta. A busz hirtelen fékezett és az ajtó kinyílt. Egyszer csak reflex szerűen felkiáltottam:

- Te! - ilyet sosem tettem még. Annyira ösztönös cselekedet volt.

A fiú felnézett. Meglepetség és rémület futott át a tekintetén. Felugrott helyéről és eltűnt az ajtóban. Én se tétlenkedtem. Felpattantam, s az utolsó pillanatban kislisszantam a záródó ajtók között.. Üldözni kezdtem. Letért az útról, a park és az erdő irányába. Nem, még egyszer nem engedlek el. Izmaim égtek, de nem álltam meg. Felgyorsítottam, de ő már - mintha direkt - lassult. Véget kellet vetnem a macska-egér játéknak. Megfeszítettem egész testem, s egy nagy ugrás közben átváltoztam és rávetettem magam. Hátára fordult, s még lélegzetvételeit is éreztem. Fénylő szemmel vicsorogtam rá. Visszaváltoztam, de még mindig fölötte voltam, közben éles szemfogakkal vicsorogtam rá, s karmokban végződő ujjaimat nyakára szorítottam. Másodpercekkel később végül kiabálva kérdeztem: 

- Mi a fenét akarsz tőlem seggfej!?

Nem szólt semmit. Tekintette meglepett volt. Felálltam és kezemet nyújtva fölsegítettem. Egyre feldúltabb lettem, de újra feltettem a kérdést:

- Azt kérdeztem ... mit akarsz? - förmedtem rá dühösen. 

- Öhm … - köhintett, de közben nem nézett a szemembe.

- Ez aztán a válasz! Egyáltalán ki vagy te? - kérdeztem magabiztosan, ám mikor közelebb lépett - és láttam, hogy legalább húsz-huszonöt cm-rel magasabb nálam - határozottságom lankadni kezdett. 

- Daniel. - mondta mosolyogva, mintha csupán a nevét kérdeztem volna.

- Ezzel most sokkal előbbre vagyok! Először megharapsz, eltűnsz én pedig itt maradtam egyedül, senki által nem felügyelt, át nem változott farkasként. Most meg nyolc év után felbukkansz az igen jól nevelt falkáddal. Megtámadjátok a Hunter farmot és most az a lány is farkas, utána meg engem téptek darabokra. Minden mozdulatomat figyeled, kétszer is megmentettél, odafeküdtél mellém, mégis bujkálsz előlem. - mindent egy levegővel zúdítottam rá, de kikívánkozott. - Fogalmam sincs ki vagy. - sóhajtottam befejezésül.

- Nem tudom megmagyarázni. - bökte ki végül, amitől csak még ingerültebb lettem.

- Pedig muszáj lesz. - mély levegőt véve folytatta - Akkor úgy kérdezem: miért haraptál meg? Miért engem? 

- Talán olyan rossz? - felhúzta szemöldökét, s gúnyos mosolyával az idegeimre ment.

- Nem. De ne térj ki a válsz elől! Tudni akarom a magyarázatot mindenre ami az elmúlt nyolc évben velem történt és egy perccel sem fogok tovább várni.

- Majd megmagyarázom. Ígérem. 

- Nem majd. Most! - felsóhajtott, mintha keresné a szavakat.

- Daniel vagyok, a Vouno falka alfája. -  öklét tenyerében nyomta, s ajkait morzsolgatta. 

- Ettől most hasra kéne esnem, igaz? 

- Őő ... nem. - köhögöte. 

- Miért vagytok itt? - kérdeztem közbevágva. 

- Elüldöztek a területünkről, egy negyven fős falka. Mi csak tizen vagyunk. Másrészt ideje, hogy megvédjelek.

- Mitől? Eddig is jól megvoltam nélküled. - hozzáállásom egyre flegmább lett az egészhez.

- Attól amibe sodortalak. - válaszolta habozva.

- Tessék!? - értetlenkedtem.

- Semmi. Felejtsd el! - szóra nyitottam ajkaimat, de végül nem mondtam semmit. 

- Azt egyáltalán tudod, hogy Cora Huntert a te kis farkasaid átváltoztatták. 

- Tudom hát! - vágta oda. Testtartása egyre ingerültebb lett, én azonban folyamatosan kezdtem megnyugodni. Éreztem ma nem fogok kicsikarni semmit Danielből.

Egyre sötétedett és Lydia problémája eltörpülni látszott. Az idő hűvösre váltott. A kínos csönd egyre fojtogatóbb lett. Szótlanul álltunk, fejemben pedig, csak az járt, hogy mégis, hogyan voltam képes arra, hogy lerohanjak egy vadidegen srácot. Elfuthatott volna, de ő mégsem tette. Maradt, de közben mégsem tudott magyarázatot adni. Pár percbe telt míg levezettem zavaros gondolatmenetemet, de bizonytalanabb tekintetét látva végül felsóhajtottam: 

- Még mindig nem értelek és nem tudom ki vagy, de most már ismerlek és nem bújhatsz el előlem ... Daniel. - mondtam hamis mosollyal arcomon.

Hátat fordítottam neki, majd elindultam az ellenkező irányba. Észrevétlenül visszanéztem rá. Elejtett egy fakó, de megkönnyebbült mosolyt. Hazafelé úton próbáltam elterelni a gondolataimat és inkább arra koncentrálni milyen kifogást fogok kitalálni Lydia számára amiért otthagytam a - valószínűleg fiú - problémájával. Az este sötét volt, a lágyan hulló hópelyheket megvilágították az utca sárga fényű lámpái. Az úttesten az autók már kijárták a havat, de a járdán még mindig lehetett látni a fehér takaróba nyomott több tucat ember lábnyomait. Mire hazaérkeztem megfogalmazódott bennem a bomba biztosnak nem mondható kifogás Lydia számára.

Az ajtó előtt lévő lábtörlőn párszor végighúztam a csizmámat, majd halkan benyitottam. Jól esett a meleg. A rádió alig hallhatóan játszott egy számomra ismeretlen dallamot. A konyhából édes illatok szálltak a levegőben. Csokoládé és karamella szirup gőzölgött a tűzhelyen, a pulton pedig puha piskóta kockák sorakoztak arra várva, hogy rájuk csurgassuk az édes szirupokat. Szemlátomást anya nem különösebben volt mérges távollétem miatt, zavartalanul sürgölődött a sütemények körül. Apa a kanapén ült. Olvasószemüvege orrán nyugodott, miközben valamilyen laza papírú hetilapot olvasgatott. Minden túlságosan nyugodt volt, túl tökéletes. Odaléptem a pulthoz és miközben elcsentem egy darab piskótát a pultról kérdőre vontam anyát: 

- Valami baj van? - kérdeztem nem túlságosan aggódva.

- Nincs semmi. Miért? Mi lenne? - fordult selém mosolyogva. 

- Semmi. Csak mindenki itthon van, te sütit sütsz, apa pedig nyugodtan olvas.

Felhúzott szemöldökkel vállat vont, miközben a karamella szirupot kezdett csurgatni néhány piskótára.

Apához fordultam. Üdvözlésül megpusziltam a fején lévő kis kopasz foltot. Felém fordult és viszonzásul megpuszilta hidegtől kipirult arcomat. 

- Felmegyek jó?

Válaszul mindegyikük bólintott és folytatták addig végzett tevékenységeiket. Felszaladtam a lépcsőn, be a szobámba. Nadrágzsebemből előkotortam fehér telefonomat. Az ágyra telepedve előkerestem a névjegyzékből Lydia nevét. Az üzenetek közt már láttam a Hol vagy? -ot és a mérgelődő emojikat. Leírtam az eléggé sántító kifogásomat: „A busz lerobban és letessékeltek mindenkit. Még szerencse, hogy nem kellet olyan sokat hazagyalogolni. Bocsi!” Üzenetemet újabb morcos hangulatjelek követték, ám pár perc múlva már arról csacsogott, hogy a közértbe mennyire helyes az új eladófiú és, hogy milyen aranyosan mosolygott rá. Lydia falta a srácokat szent igaz. Ha az egyik nem jött neki össze, jött a másik. Könnyen szóba elegyedett bárkivel. A flörtöléshez azonban jól jön, ha valaki jól is néz ki. Lágy, nőies arcvonásaival, hosszú vörös fürtjeivel és tökéletes, üde mosolyával bárkit az ujja köré csavart. Életvidám személyisége és - tényleg - humoros viccei sokszor felvidítottak. Sokat olvas, sokszor mesél nekem könyveiről amiknek történetei sosem kötöttek le igazán. Jó tanuló és okos. Barátságunk kezdete óta csak egy szóval tudtam jellemezni: előrecsomagolt vattacukor.

Pár szót még beszéltünk. Miután elköszöntünk kinyomtam telefonomat. Szemem megkönnyebbült, ahogy az erős fény alábbhagyott. Alsó és felső pilláim egyre jobban vonzották egymást. Lementem megvacsorázni. A gyorsan összedobtam egy szalámis szendvicset és pár perc alatt el is fogyott. Elköszöntem anyuéktól, majd fölmentem az emeletre. A szobámban pizsamába bújtam, végül lefeküdtem. A mai találkozásom Daniellel nem hagyott aludni. ,,Attól amibe sodortalak.’’

Féltem attól ami várt rám.