5. fejezet

Falka

Kétségek. Más sem járt a fejemben. Tudom már ki ő, mégsem tudtam semmit róla. A fejemben az „ő” szót lassan kezdtem Danielre cserélni. Szóval ő az alfa. De ettől miért kéne hasra esnem? Miért véd meg? Miért engem harapott meg azon éjszakán? Miért ...? Elegem van a kérdésekből, abból, hogy semmit sem tudok. Az egész világ titkolózik.

Így elmélkedtem szobám ablakán kibámulva a sötétségbe. Az éjszaka tinta kék, szinte már fekete köntösébe burkolózott, csak az apró csillagok hoztak némi fényt. Minden egyes csillag valamilyen ábrába passzolt, a Hold azonban magányosan haladt körbe az éjszakai égbolton. Errefelé a világ ilyenkor elnémult, csak a farkasok vonyítottak fel néha, vagy egy szarvas nyögött fel. Akik a nagyvárosokban élnek sokszor vágynak erre, de azt nem tudják, hogy a csend magányos, üres, élettelen ... sötét. Sokszor elgondolkodtam mi lehet az ablakon túl. Ha én létezem miért ne létezhetne más természetfeletti? Druidák, succubusok, kimérák, bansheek, halottlátók ... démonok. Legándák, mondák. Miért ne lehetne minden igaz? Egyre több dolog történik mióta itt van Daniel és a falkája. Annyi a megválaszolatlan kérdés.

Két nappal később

Az elmúlt napok eseménytelenül teltek. Azon gondolkodtam beszéljek-e Lydiának Danielről, de rájöttem teljesen fölösleges lenne, csak a saját és a falka titkait tenném kockára.

Azóta, hogy itt van Daniel és falkája a támadáson kívül nem történt semmi. Én viszont éreztem, hogy ez csupán a vihar előtti csend. Télen a levegő jeges, éles mint az acél, most más volt, nehéz és kemény. Félek a holnaptól. Minden bizonytalan. A kérdések válaszra vártak - és én is. Nem volt kedvem a szüleimmel találkozni. Mostanában sokat jártam el és most is ezt kell tennem. Nem bírtam ölbe tett kézzel várni. Kinyitottam az ablakot, eltoltam a nyikorgó szúnyoghálót. Átmásztam a korláton, majd leugrottam az erkélyről. A hó nem sokat tompított az esésem. Éreztem ahogy az érkezés hulláma végigszalad a testemen. Koncentráltam, szemeim arany-barnán fénylettek, szemfogaim kiélesedtek. A fájdalom izmaimba mart, majd átalakultam. Fakó, barna bundám puhán tapadt rám. Megráztam testemet, hogy a magaménak érezzem Elrugaszkodtam és nekirohantam az erdőnek. Az orromba kúszott az erdő minden egyes illata. Agyam át elemezte a szagok sokaságát. Ismerős aromát kezdtem érezni. Hűvös fenyőtű, föld és borsmenta illata. Daniel itt volt, farkasként. A szag irányába indultam. Két kiló-méterrel később a fekete szőrlabda ott ült, de nem volt egyedül, az a farkas is ott volt akit pár napja próbáltam elkapni és egy vöröses bundájú állat is ott volt mellettük. Nem olyan volt mint a lángok színe, inkább a vér vörösére emlékeztetett. Egy pillanatra megtorpantam, de gondoltam már úgyis érzik a szagomat. Sosem tudtam az enyém milyen lehet. Jól van ... muszály odamenned - bíztattam magam. Három méterrel mögöttük megáltam. Nem akartam támadó lenni, így leültem és vártam. Nem is kellet sokat, Daniel kimérten hátrafordult, szemei kéken fénylettek fekete bundája mögül. A vér vörös szuka is megfordult. Látványomra rögtön agresszív lett. Bundáját felborzolta, szemei sárgán világítottak és fogait vicsorgatta. Agyamba adrenalin szökött, majd viszonoztam mozzanatait. Daniel felkapta a fejét és lecsitította a vöröst, szemei egyértelmű üzenetet sugároztak. Állj! A véres - ahogy elneveztem magamban - lehorgasztotta fejét, farkát pedig lábai közé húzta. Én csak leültem, orromat magasra emeltem. Nem fogok meghunyászkodni! A szürke eközben halálos nyugalomban ült nekünk háttal, mintha süket lenne. Daniel alakja lassan megnyúlt. Mindannyian követtük ezt a példát. A szürke farkas haja sötét volt, szeme smaragdzöld. Első pillantásra huszonnyolc-harminc éves lehetett és végtelenül higgadt embernek látszott. Véres bőre szinte fehér volt, de haja annál vörösebb, s hosszan terült szét vállain, világoskék szemeiből ellenszemv sugárzott. -

- Ki ez a ribanc a területünkön!? Daniel? - sipátott fel Véres.

Rögtön felkaptam a fejem, fogaim ennél jobban ki se élesedhettek volna. Szemeim sárga tűzben égtek.

- A ti területetek? Én itt születtem te … - karmaim már élesedtek, de Daniel pillantása csak annyit mondott: Hagyd rá!

- Sajnálom Autumn! Ő itt Dylan, a kissé nyers vörös pedig Jana. 

- A bocsánatkérést nem tőled vártam, de megfelel. - büszkeségem és ösztöneim görcsbe rántották izmaimat. 

- Szóval Autumn ... te mégis honnan ismered Danielt? Hmm? - vont kérdőre miközben közelebb lépett. Pár centivel magasabb volt, ám semmivel nem erősebb.

- Közöd? - húztam a fel a szemöldököm. Keserű rosszindulatától felállt a szőr a hátamon.

- Mindegy - csitított Daniel - elmegyünk. 

- Mi? - hőköltem föl, hirtelen felindulásomra mindhárman felkapták fejüket. Szégyenlésen karba tettem kezeimet, majd folytattam - mármint nem zavar, hogy itt vagytok csak ne támadjatok meg minden útmenti embert ha lehet, meg stb ... 

- Várj! Nem inkább nem zavar minket.- kérdezősködött Jana.

- Nem - mondtam alig hallhatóan. 

- Ahha. Szóval a kis Autumnnak nincs is falkája. - mosolygott kárörvendően. 

- Nincs. - lehorgasztottam a fejem, nem tudtam mit mondani. Jana, Autumn : 1 - 0.

- Te csak fogd be!- Daniel újra csak megvédett. Eközben Dylan még mindig ott állt mint egy szobor. - Légyszíves Dylan kísérd vissza Janát! 

- Rendben. - megfordult és mosolygott.

Válasza egyszerű volt, de határozott. Csodáltam. Hangja mély volt, de kedves. Visszamosolyogtam. Jana magában biztos elhordott mindennek, de nem foglaloztam vele. Átalakultak. Véres még egyszer rám vicsorgott, végül Dylannal együtt eltűnt a fák között. 

- Mi a baj? - kérdezte halkan, s közelebb lépett. 

- Tessék? 

- Ha nem lenne semmi nem kerestél volna meg. - keresztül látott rajtam, mégis próbáltam kitérni a válasz elől.

- Nem kerestelek. - szavaimból bűzlött a hazugság, amit Daniel is megérzett. 

- Hazudsz. - mosolygott, majd végigsimította ujjait arcomon. 

- Fogalmam sincs, hogy ki vagy. - ráztam a fejem és finoman lehúztam a kezét. Egy mély sóhaj után folytattam - mit akarsz? 

- Téged.- lassan felém közeledett, de elhajoltam csókja elől. 

- Három napja láttam az arcodat először. - mondatom porzott a szárazságtól és érzelemmentességtől.

- Sajnálom. - fordult el megbánóan, s távolabb is lépett. 

- Megharapsz, majd eltűnsz nyolc évre, most meg hirtelen felbukkansz és most az erdő közepén akarsz megcsókolni.

Percekig nem szólaltunk meg. Daniel annyira kiismerhetetlen. Cselekedetei és szavai egytől-egyig kiszámíthatatlanok. Hiába is próbáltam megérteni szándékait, de az okok ismerete nélkül ez lehetetlennek bizonyult.

- Soha nem foglak megérteni igaz? De egyet árulj el. Miért engem haraptál meg? 

- Mindig is ott volt a fény a szemedben. A lelked sosem volt igazán emberi, csak ki akartam szabadítani a benned vergődő farkast. - mondta, mintha egy középkori krónikáskönyvből olvasott volna fel egy idézetet. 

- Azt már meg sem kérdezem, te honnan láttad mind ezt. - mosolyogtam - Egyáltalán miért jöttél vissza? 

- Hogy megvédjelek. - szavai őszinték voltak, ellenben mégse volt valódi válasz.

- Daniel ... De mégis mitől? - kérdeztem. 

- Adtam neked valamit, de nem számoltam azzal, hogy mibe taszítalak bele. A harapás ajándék, de átok is. Ez egy másik világ. A teremtmények olyanok, akár az emberek, csupán azzal a különbséggel, hogy nekik nem kell fegyver a gyilkoláshoz. - mondta határozottan. Szemében aggodalom és komolyság ült meg.

Nem tudtam mit mondani. Sosem gondoltam bele milyen elvenni egy másik ember életét. Olyan dolognak tűnt amit az embernek nem kell megtanulni, az elméébe van vésve. Ölni bűn. Azonban abba belegondolni milyen amikor farkas vagyok. Könnyűszerrel marok egy ártatlan szarvas torkába. A valódi farkasnak ölnie kell, hogy életben maradjon, nekem nem. Mégis megteszem, mert élvezem. A csontok roppanását, a fémes vér és a meleg hús ízét, ami szinte még lélegzik.

Megijedtem saját magamtól, nem gondoltam bele, hogy ki vagyok valójában. Az egyik felem csupán egy ösztön lény. Egy állat. Egy farkas. Valódi ösztönökkel és természettel. De közben ember is vagyok. Néha arra gondolok bárcsak ne lennék az.

Felsóhajtott. A levegő éles volt és a kabátomon át is vagdosta a bőröm. 

- Daniel. Köszönöm. - mondtam halkan, mosollyal az arcomon.

- De mégis mit? - lepődött meg. 

- Hogy visszajöttél. - halk válaszomat elnyelte a fagy. Szinte néma volt, de annál őszintébb.

Daniel vissza állt eredeti helyére és lágyan megölelt. Testének melege körülfont. Mikor kibontakoztam karjaiból minden hideg lett, de egy percig még elmerültem mély barna szemeiben. Daniel hátrébb lépett, utoljára rámosolygott. Egy pillanattal később már fekete kék szemű farkas állt előttem, majd eltűnt az erdő sűrűjében. Én is követtem példáját, én azonban Lydiáék háza felé vettem az irányt. Mancsaim hangtalanul értek a talajhoz. A mély hó hátráltatott, lassította lépteim, miközben gyors, nagy szökellésekkel próbáltam eljutni Lydiához. Pár perc alatt átszeltem az erdőt. Magas ugrással átvetettem magam a kerítésen. Átváltozás közben hangos sikoly döfött a dobhártyámba. Ahogy kinyitottam szemeimet Lydiát láttam. Zöld szemei kikerekedtek, szája nyitva maradt. A hátsóteresz faburkolát tompán ért földet mobilja. Sóbálvánnyá dermedve állt egy szál vékony pulóverben. Mintha csak a hideg dermesztette volna meg vékony alakját, azonban ez nem így volt. A csodálkozás egy perccel sem múlt. Egyikünk sem szólalt meg. Tudtam, nekem kell megmagyaráznom. 

- Lydia ... - kezdtem szabadkozásomat, de félbeszakított.

Szóra nyitotta vörösre festett ajkait ...