6. fejezet

Fekete tekintet

Szóra nyitotta vörösre festett ajkait, ám egy hang sem jött ki a torkán. Csak bámult. Nem is igazán rám nézett, csak a semmibe meredt. Megpróbáltam folytatni mondanivalómat. 

- Lydia, én sajnálom, hogy nem mondtam el. Félte … - félbeszakított. 

- Autumn, - hangja elcsuklott. Könnyek gördültek le az arcán, s váratlanul szája elé kapta kezét. Lassú léptekkel hátrálni kezdett és próbálta kinyitni a hátsóajtót, ám az meg sem moccant. - Autumn - sikította. Háta az ajtónak feszült, így csúszott le, s a földön összegömbölyödve előre mutatott.

Hátrafordultam, s ekkor megpillantottam. Egy vörös bundájú farkas morogva közeledett. Szemei feketék voltak. Írisze teljesen eltűnt, tekintete lelketlen volt, de annál agresszívabb. Hófehér fogait csattogtatta. Nekirugaszkodott és teljes sebességgel Lydia felé vette az irányt. Adrenalin szökött vénáimba, s az volt az egyetlen gondolatom. ,,Nem marhatja meg!’’ Átváltozás nélkül rontottam neki a vörös állatnak. Néma lett a világ. Minden lelassult, ezt azonban Lydia fülsiketítő sikolya törte meg. A farkas vörös barázdákat húzott karmaival Lydia lábszárára. Már harapásra nyitotta állkapcsát, hogy a puha a húsba marhasson, de még mielőtt a végzetes harapás összezárulhatott volna, belemarkoltam az állat fejébe, s ahogy hátrahúztam csak faját magát zárta össze. Teljes erőmből szorítottam állkapcsát és nyakát, de emberként nem voltam elég erős hozzá. Kiszabadult szorításomból, s fogait az alkaromba mélyesztette. Felordítottam. A fájdalom égetett. A fogak átszakították a bőröm, bele a húsba. Izmaim pánikoltak, a vér lassan szivárgott ki az állat fogai közül. Másik, karmokkal felszerelt kezemmel pofont mértem rá, hogy eleresszen. Egy pillanatra meghátrált, ám újabb lendületet véve a vállammal folytatta a kóstolást. A világ egyre lassabb és homályosabb lett. Még mielőtt minden elsötétedett volna ugatásra, csaholásra lettem figyelmes, majd pár másodperc múlva két tompa puffanást hallottam a hóban. Morgás tört föl a jövevények tüdejéből, s erre a vörös farkas eleresztette vérző vállamat. Távolabb vonszoltam vérző testemet. Tekintetem lassan kitisztult. Két farkas teperte le a vöröset. Az egyik egy szürke, enyhén barnás bundájú - bizonyosan Dylan - és a másik pedig egy hatalmas fekete farkas volt, Daniel. Mikor a vörös már nem rángatózott mindketten visszaváltoztak emberi alakjukba. Daniel erősen szorította az állat torkát. Még egyszer morogva felém nézett, s láttam ahogy tekintete visszanyeri eredeti formáját, végül ő is visszaváltozik. Nagy csodálatomra felismertem a lány arcát. Jana. Levegőért kapkodott, ahogy Daniel még mindig a torkát szorította. Pár másodperc után ugyan elengedte, de még mielőtt felállt volna egy ütést mért a lány arcára. Jana mozdulatlanul tűrte, ahogy az alfája helyre rakja. Semmi ellenkezés, csak a törhetetlen hierarchia.

Próbáltam Lydia felé vonszolni magam. Nem volt magánál. Fél útig jutottam mikor Daniel odért hozzám. Mondott valamit, azonban halk szavai elvesztek a gondolatok között. Egyedül Lydia érdekelt. Daniel a karjába vett. Hallani nem hallottam semmit, de azt tudom, hogy folyamatosan Lydia nevét sikoltoztam.

***

Az ágyamban ébredtem. Biztonságban. Az ágyam mellett ült Lydia, senki más, se Dylan, sem pedig Daniel. Nehézkesen ültem fel az ágyon. Az alkaromon és a vállam is fehér gyolccsal volt bekötözve. Végigmértem Lydián. Jól volt. A bal lábszára be volt kötözve, de ezen kívül kutya baja nem volt. Jól esett látni a mosolyt kipirult arcán. 

- Lydia, jól vagy? - kérdeztem halkan.

- Én igen. - válaszolta ajkait összedörzsölve. - Danielék elvittek minket magukhoz. Ott bekötözték a sebeket. Azt szerették volna ha ott ébredsz fel, különösen Daniel - mosolygott kihívóan, de folytatta - én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy haza hozzalak. 

- Hogy jöttetek be, főleg a szüleim észrevétele nélkül. - kérdezősködtem aggódóan.

Lydia csupán felmutatott egy papírt amin apám kézírás szerepelt. Az állt rajta:

Nem tudom miért zárkóztál be, vagy csak alszol,

de elmentünk boltba anyukáddal. Pár óra múlva

jövünk haza. Ha valami van csörögj! Puszi, Apa.

Felhúztam a szemöldököm, de bólogattam. Hátrahuppantam a párnámon. Mondanom kellet volna valamit, de képtelen voltam értelmes gondolatokat összeszedni, akárhányszor is próbáltam kudarcba fulladt. Ajkaim szétváltak, ennek ellenére nem mondtam semmit. 

- Nem haragszom. - mondta Lydia. Ismert és tudta mit akarok mondani. - az se érdekelne, ha kéthetente barlangi gőtévé alakulnál át, akkor is ugyan az az ember lennél számomra. A legjobb barátom vagy és ezen semmi sem változtat. 

- Barlangi gőte? Mióta gondolkodtál ezen? - nevettem, őszintén. 

- Mióta Dainel mesélt pár dolgot. - vont vállat, majd ő is csatlakozott a kuncogásomhoz, ami egy idő után nevetésbe torkollott.

Megkönnyebbültem. Lydia szavai után elmúlt a görcs a gyomromból, amit a társaságában éreztem. Sebeim is kevésbé fájtak. Nem kellett többi titkolóznom előtte. Most azonban arra kell ügyelnem, hogy megóvjam őt ettől a világtól; attól a világtól amit én sem ismertem.

Nevetésünk halkulni kezdett. Néhány percig nem szóltunk. Talán azon gondolkodhatott milyen új kérdéseket tegyen föl, a frappáns beszólásokról nem is beszélve. Csodálkoztam is, milyen érdeklődéssel fogadta legjobb barátnője - számára - újdonsült képességeit. Nagy lelkesedéssel bombázott kérdéseivel. Mióta? Hogyan? Fáj? Miért nem szakad a ruha? Vadászol? Milyen a nyers hús? Nem fázol farkasként? Milyen a világ négy lábon? Ezer és egy kérdést tett föl, ám nem mindegyikre tudtam felelni. Beszélgetés közben csodálkozva döbbent rá, hogy hányszor lefényképezett már az erdőben, vagy épp nem messze a kertjüktől. Smaragdzöld szemei ámulattal csillogtak ahogy elmeséltem milyen farkasnak lenni; mintha egy kisgyerek hallgatná a nagyapja háborús történeteit. Aggodalma ellenére hosszas unszolás után, végül haza ment.

Magam maradtam. A ház hűvös volt és magányos. Ruháimat átvéve próbáltam minél inkább olyan darabokat összeválogatni amik elfedték a kötéseket. Trikóm fölé laza, szürke pulcsit húztam, a biztonság kedvéért nyakam köré egy vörös sálat tekertem. Mozgás közben éreztem ahogy a szövetek és a bőr egyre jobban húzódnak, ahogy a seb egyre kisebb lesz. Nem különösebben fájt, ám zavaró volt, hogy a kötések korlátoznak a mozgásban.

Nem akartam papíron üzengetni szüleimnek, így a kanapén tv-ve, táskámmal a kezemben vártam míg megérkeznek. Fél óra sem telt bele és az ajtó nyikordult. Anya lépett be először hatalmas bevásárlószatyrokkal a kezében. Arckifejezésén látszott, hogy a tartalma elég súlyos, azonban nem kockáztathattam, hogy felreped a vállamon lévő heg. Anyát apa nemsokkal követte. Kezében négyes kartoncsomagolásban vörösbor - szagából ítélve nem a legjobb minőségű - és szintén karton dobozban kristálycukor. Ahogy anya kipakolta a pultra a szatyor tartalmán meglepődtem. A táskából téli fűszereket, narancsot, fahéjas és mézes aprósüteményt pakolt ki. Az illatok egyre jobban csiklandozták az orromat, a szegfűszeg és a narancs édes illata harmonizált a mézzel és a fahéjjal. Furcsa volt ez a sok téli finomság, így hát rákérdeztem: 

- Mi készül? - vontam kérdőre anyát mosolyogva. 

- Maierék átjönnek este, - nem nézett rám, csupán tovább pakolta a holmikat - Lydia nem jön. Forralt bort fogok főzni, apád pedig süt egy kis rozmaringos szűzérémét bagettel, - de utálom a rozmaringot - és lesz pár sütemény. 

- Mikor jönnek, csak mert elmennék itthonról? - hangom egysíkú volt. 

- Menjél nyugodtan. Azért ötre illene hazaérned. - válaszolta, habár továbbra sem nézett rám.

Felpattantam a kanapéról. Elköszöntem, végül kifelé menet puszit nyomtam apa borostás arcára. Kinn elég hideg volt. A hó magas volt, s a közmunkások és önkéntesek kisebb-nagyobb folyosókat ástak a puha takaróba. Út közben elővettem a telefonom és betárcsáztam a számot. Cora szólalt meg a vonal túloldalán:

- Szia Cora!

- Autumn?

- Igen én vagyok az. Nem akarsz velem eljönni a plázába. -  habár igazán sosem voltam ez a vásárolgatós típus, azt akartam, hogy Cora bízzon bennem. Emberként is.

- De. Húsz perc múlva? 

- Jó lesz. - mosolyogtam - Szia!

- Szia!

Letettem a mobilt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy majd. Hangja nem feszengett, lélegzete normális volt. Míg beszéltünk el is értem a megállóba. A busz pár percen belül megérkezett. Felszállva a meleg csontjaimba hatolt. Arcom kipirult, azonban nem csak a hirtelen forróság miatt, hanem egy ismerős arcot pillantottam meg. Gary. Tizennégy éves korom körül pár utcával odébb lakott. Minden nap mikor iskolából hazajövet megpillantottam sóvárgó tekintettel vártam, hogy megszólítson. Azóta sem tudja a nevem. De most, hogy ránéztem nem éreztem semmit. Évek óta nem láttam. Arca már csak múlt béli, üres vágyakozást jelentett. Elmélkedésemből a megálló busz cisszenése zökkentett ki. Szaporán lépkedtem le a lacsakos lépcsőn. Pár száz métert kellet sétálni a két emeletes üzletházig. Be is mentem, de a bejárat közelében maradtam. Cora is néhány percen belül megérkezett. Egy ideig szótlanul nézegettük a színes kirakatokat. Ugyan be-benéztünk az üzletekbe, de egyikünk se vásárolt semmit. Meg kellet törnöm a csendet, de ennél szánalmasabb kérdést fel sem tehettem volna.

- Hogy vagy? - kérdeztem, majd megköszörültem a torkom - Mármint, tudod. - folytattam halkabban. - Átváltoztál azóta?

Próbáltam minél közvetlenebb hangvétellel beszél, hogy minél jobban oldjam a feszültséget, ám pont az ellenkező reakciót váltottam ki.

- Igen! - vágta rá. Keze görcsbe rándult amint megemlítettem. Pár pillanatig bámultam remegő kezét, majd szemébe néztem. Félve rántotta el karját. Dörzsölgette, de a görcs nem akart szűnni. Vénái elsötétedtek, ujjai végén karmok sorakoztak. Ökölbe szorított kézzel mély lélegzetet véve próbált megnyugodni. - Igen, jól vagyok.

Nem kérdeztem semmit, habár az elmúlt másodpercek teljes aggodalommal töltöttek el. Próbáltam figyelmen kívül hagyni többször el-elsötétedő vénáit.

Elhagyva a ruhaüzletet beültünk egy kávézóba. Miután mindegyikünk rendelt újra megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. 

- Cora kérlek bízz bennem! Nem én tettem ezt veled és nincs is okod engem okolni miatta. Kérlek had segítsek! - mondatomat összeszedetnek éreztem. 

- Minden rendben van. - felelte zaklatottan.

Szemem ölében pihenő kezeire tévedt. Finoman odanyúltam, majd egyik kezét az asztalra helyeztem. Vénái szinte feketék voltak, tenyere tele friss és behegedt sebekkel. Ijedt tekintettel meredt szemeimbe. A sötét vér egyre feljebb kúszott karján. Fogait hirtelen összeszorította, s karmait újra tenyerébe mélyesztette. Újabb nagy levegőt véve eleresztette saját kezét. Ahogy meghozták a kávékat elrántotta kezét az asztalról, azonban a vér óhatatlanul is földre cseppent. 

- Hölgyem! Jól van? - kérdezte a fiatal pincérnő aggódóan. 

- Igen, természetesen, csak elvágtam az ujjam, de van a táskámban ragtapasz. - válaszolta bizonytalanul miközben pulóvere ujját tenyerébe húzta.

A felszolgáló habozva letette a tálcát és bólogatott. Komótosan belekortyoltam a lattémba, majd újra Corához fordultam. 

- Cora! - szóltam rá, most már erélyesebben.

Néhány pillanatig tétovázott, de végül megszólalt. 

- Olyan gyakori. Minduntalan át akarok változni, de mikor lenne rá lehetőségem képtelen vagyok. Sokszor álmodom azt, hogy rátámadok valakire, bevonszolom az erdőbe és széttépem. Autumn, én nem akarok bántani senkit, de félek ha ez így folytatódik megteszem. - hangja kétségbeesett volt, bőre pedig elfehéredett, így csak még jobban lehetett látni a nyakán és karján lévő sötét ereket.

Ismét elkezdtem inni a kávém, arra bíztatva, hogy ő is így tegyen. Habár gyorsan felhörpintette rövid feketéjét a színe mit sem változott. Jobb ötlet híján kikísértem a mosdóba, ha valami baj lenne mégse a teljes nyilvánosság előtt történjen. A mosdó tiszta volt, de a vörös és fehér csempék egy ember számára talán harmonizálóak voltak, azonban egy nyugtalan farkasnak ez a fogak és a friss vér színe volt. A helyiség üres volt, a vastag falak pedig tompították a kiáramló zajokat. Cora egyre szaporábban vette a levegőt. Szemei felvillantak, ám ez nem tartott sokáig. Írisze egyre sötétebb lett. Fogait és karmait kieresztve rám támadt. Nem Cora volt. Tekintete pontosan olyan volt mint Janaé. Sötét és élettelen. Cora teste megremegett, majd átalakult, azonban szemei még mindig teljesen feketék voltak. Lassan, morogva közelített felém. Félelmemben egyre csak hátráltam mígnem a bokámba marva a földre rántott. Nem pánikolhattam. Szabad lábammal állkapcsába rúgtam. Erre eleresztette a bokámat, majd egy újabb rúgásra szűkölve huppant a járólapon. Nehézkesen próbált feltápázkodni. Megrázta a fejét, de mielőtt feleszmélhetett volna karmokban végződő ujjaim nyakába markoltak. Torkát erősen szorítva próbáltam lecsillapítani. Szemeim már aranysárgán ragyogtak, de Cora tekintete még mindig fekete volt. A fehér farkas kapálózott és próbált kikerülni a szorításomból, ám én nem eresztettem. Szemembe nézve morgott rám, de én is viszonoztam gesztusát. Mély állati morgás tört föl torkomból. Ismét vicsorogni akart, de ez csak köhögésbe fulladt. A dús szőrzet eltűnt kezeim alól és csupán már az emberi bőrt szorítottam. Cora tekintete visszanyerte kék színét. Egyre jobban köhögött én pedig eleresztettem a nyakát. Légzése szapora volt és fel-felköhögött. Szája széléről sötét - szinte már fekete - olajzöld folyadék csurgott le, feje pedig oldalra esett. Nyaka kezem nyomán véraláfutásokkal volt tele. Első gondolatom az volt: Megöltem? Bepánikoltam. Letérdeltem mellé. Pulzusát kezdtem keresni, de egyszerűen nem éreztem. Mellkasához hajoltam. Lélegzett. Ilyen megkönnyebbülést talán még talán nem éreztem soha. Óvatosan felültettem. Több maréknyi kéztörlőt vettem ki a tartóból, majd a csaphoz tartva bnedvesítettem. Gyengéden letöröltem a furcsa folyadékot Cora arcáról. Egy másik csomóval verejtékező homlokát töröltem meg. Halkan szólongatni kezdtem, de nem reagált. Nem akartam több fájdalmat okozni neki, de magához kellett térnie. Mutatóujjamon kieresztettem karmomat. Finoman, de hirtelen megböktem egy pontot a nyakán. Rögtön nyakéhoz kapott, szeme felpattant. Eleresztett egy megkönnyebbült lélegzetet, majd felém fordult. 

- Megint Autumn, megint! - mondta kétségbeesetten - Megint. Most azt álmodtam, hogy téged bántalak.

Ereimben megfagyott a vér. ,,Sokszor álmodom azt, hogy rátámadok valakire, bevonszolom az erdőbe és széttépem.’’ - ,,Most azt álmodtam, hogy téged bántalak.’’

Mi van, ha egész eddig nem álmodott? Mi van ha tényleg embereket ölt? Most nem lehettem vele őszinte. 

- Cora, beverted a fejed. Alig tudtalak felébreszteni. Iszonyatosan megijedtem. - muszáj volt hazudnom - Hazakísérlek.

Helyeslően bólogatott. Kezemet nyújtva fölsegítettem. A tükörben megigazítottuk a hajunkat, s mintha mise történt volna elhagytuk a mosdót.

Hazakísértem Corát. Útközben csendesen hullott a hó. Hűvös pelyhei kissé lecsitították a kedélyeket. Azon gondolkodtam, mi történik. Jana, Cora, mindegyikük megtámadott, tekintetül ugyanolyan fekete. Reméltem nem lesz több ilyen. Megérkeztünk a Hunter farm bejáratához. A hatalmas kovácsoltvas kapu szinte fehérnek hatott ahogy beborította a jég és a hó. 

- Innen boldogulok. - mondta. Eleresztett ugyan egy halvány mosolyt, de az cseppet sem volt őszinte.

Bólintottam. 

- Rendben.

Féltettem Corát, ám nem lehettem mindig mellette. Félve hátat fordítottam és elindultam hazafelé.

***

Háromnegyed öt körül értem az ajtó elé. A lábtörlővel lehúztam csizmámról a havat és a vért. Bemenve rögtön éreztem a forralt bor édes illatát, zsíros szűzérmét és persze a rozmaringot is ami elrontotta az összhatást. Fogasra akasztottam a sapkát és a kabátot. 

- Illatok egyre finomabbak. - éhes mosoly ült ki arcomra - de a rozmaring nem kellett volna. - mondtam fintorogva. 

- Kicsim tudod, hogy imádlak, de nincs annyi malac a világon amivel te is és a vendégeink is jól laknának, ha úgy csinálom ahogy szereted. Lesznek sütemények meg bor. - kontrázott rá anya. 

- De akkor sem kellet volna. - húztam a szám, majd elnevettem magam. - Nem baj ha nem leszek lent, most nincs kedvem ilyenekhez.

Anya már csak helyeslően bólogatott, miközben kis lángra vette a bort.

Elővettem a hűtőből egy keveset a tegnapi sonka salátából, és csórtan hozzá pár szelet pirított bugettet, majd a szobámba mentem. Vacsorám után felnyitottam a laptopom, beleásva magam az internet legmélyebb bugyraiba válaszokat keresve a ma történtekre. Az oldalakat böngészve ezerféle variációra bukkantam, ám egy kifejezés mindegyikben szerepelt: Bestiárium. Egy könyv a természetfelettiekről. Elővettem egy jegyzetpapírt, majd éles betűkkel ráírtam a könyv címét. Keresési projektemet azonban anyukám hangja szakította meg. 

- Autumn! Látogatód van! - kiabált - vélhetően - az ajtóból.

Látogató? Lepődtem meg. Leszaladtam a lépcsőn. Az ajtóba érve megbénultam. 

- Daniel? - nyögtem ki végül.

Azonban nem csak jelenléte, hanem külseje is meglepett. Kék és fehér flanelinget viselt, farmerja tökéletesen vasalt és haja sem volt kevésbe hibátlan. Mosolya barátságos és ártatlan volt. Nem hasonlított arra a Danielre, aki minden gond nélkül teper le bárkit, nem hasonlított arra a Danielre akit a napokban megismertem. Én azonban tudtam, hogy makulátlan mosolya mögött éles szemfogak rejlenek. 

- Hello! - köszönt mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy átjön. 

- Mit keresel itt? - suttogtam. 

- Csak érdekelt, hogy jól vagy-e. - hangjában éreztem az őszinte aggodalmat, de nem akartam, hogy itt legyen. 

- Kicsim miért nem hívod be a barátod? - szólt anyám hangja a nappaliból.

Grimaszolva ugyan, de behívtam Danielt. A nappaliba érve legszívesebben elástam volna magam, azonban Daniel cseppet sem zavartatta magát. Bemutatkozott szüleimnek és Mairéknek is. Az a halálos tekintet ahogy apa Danielre nézett, ő azonban magabiztosan visszamosolygott rá. Anya pedig - alig látható - csipkelődő mosolya kiábrándító volt. Ujjaim közül már szivárgott a meleg vér. Nem bírtam tovább, először Daniel, majd anyáék felé fordultam. 

- Daniel, menjünk az emeletre. Ne zavarjuk anyáékat és Mairéket. - hangom feszült és ingerült volt.   

Mire sikerült feljutni a szobámba karmaim már szinte látszottak tenyerem túloldalán. Ennél kínosabb nem is lehetett volna a helyzet. Mielőtt bármit is mondtam volna, elővettem egy csomag zsebkendőt és tenyeremre szorítottam. 

- Te aztán értesz az időzítéshez. - ennél szarkasztikusabb nem is lehettem volna. 

- Elég csúnyák voltak a sebeid. Hogy vagy? 

- Már jobban. - akármennyire nem akartam, hogy itt legyen jól esett az aggodalma. - Daniel, láttad? Az nem Jana volt. A szemei teljesen feketék voltak.

- Láttam. - folytatni akart de mégsem tette.

- Nem kérdezem meg mi folyik itt, mert tudom, hogy úgysem felelsz, de azt tudnod kell, hogy Corával nagyon nincs rendben valami. Folyamatosan azt álmodja, hogy embereket öl. Mindenhol át akar változni, de mégis képtelen rá. Vénái sötétek, tenyere pedig már teljesen szétroncsolódott. Ma rám támadt. Tekintete fekete volt. Mikor sikerült letepernem, valami olajzöld folyadék csurgott a szája széléről. Daniel segítenünk kell neki! Mi van ha nem álmodja, hogy embereket öl? Daniel!

A végén már nem igazán figyelt. Magába roskadt és nem szólt semmit. Mintha gondolkodott volna mit is mondjon, mégsem tette. Arcvonási gondterheltek lettek, megpróbáltam kicsit kizökkenteni. 

- Kérsz egy pohár vizet? - érdeklődtem. 

- Ja, ja. Köszi. Kérnék. - mintha nem is tudta mire válaszol, tudott valamit, de velem nem osztotta meg.

Lementem a földszintre. A konyhában töltöttem két pohár vizet. Felvittem az italokat és az íróasztalra tettem. 

- Mindjárt jövök. - de ha nem közlöm vele, akkor sem zavart volna.

Kimentem mosdóba, mert a vastag kötések már rettenetesen irritáltak. A fürdőben kezet mostam, mikor a neoncső furcsán villódzni kezdett. Egy darabig néztem, de vállat vontam és a gézt kezdtem keresni a tükrösszekrényben. Nyikorogva nyílt a kis ajtó, a piros doboz pedig ott volt szemmagasságban. Kikerestem a gézlapokat, a jódot és a ragasztót. Lefertőtlenítettem, összefogtam öt - öt lapot és a sebre ragasztottam. Ugyan fájt még az érintés, de a hegek gyorsan gyógyultak. Visszatettem a dobozt. Becsuktam a szekrényajtót. Lemostam ujjaimról a barnás folyadékot, mikor felnéztem egy sötét alakot pillantottam meg a tükörben. Eleresztettem egy halk sikonúlyt, majd a másodperc tört része alatt fordultam meg, kieresztettem karmaim, vicsorogva mutattam éles szemfogaim, szemeim aranysárgán fénylettek. Akár egy ijedt macska. Nagyobbnak akartam látszani, habár cseppet sem voltam az. Az alak csak ott állt, nekem pedig fogalmam sem volt mit tegyek. Fekete, földig érő köntöse alatt nem volt más csak sötétség. Lassú, vonagló léptekkel közeledett felém. Méregetni kezdett. Fejét lassan mozgatta pár centiméterrel arcom előtt. Éreztem bűzlő leheletét. Halál szaga volt. A pulzusom az egekben járt, s hiába téphettem volna le nem létező fejét - hisz csak egy árny volt - megdermedtem. Hirtelen Daniel jelent meg az ajtóban. Az árny rögvest megfordult, s nagy léptekkel közelített felé. Daniel sem hagyta magát, fogait villantotta, karmai kipattantak, s szeme kobaltkék fényben ázott. Karját magasra emelte, karmaival lendületből rávágott a lény torkára. Savszerű, olajzöld folyadék ömlött a sebből. Karszerű nyúlványával szorította, majd holtan dőlt a földre. Teste üvegként tört szilánkokra. A tehetetlenség teljesen megkötözött, s mintha az előző másodpercek lassítva zajlottak volna. Szaporán vettem a levegőt. Szememből eltűnt a fény, szédülni kezdtem, a sebeim pedig lüktetettek. Daniel közelebb lépett kikerülve a fekete savtócsát. Erőtlenül estem a karjaiba. Légvételeim lelassultak. Egyre inkább biztonságban éreztem magam. Percekkel később felnéztem rám: 

- Mi a fene volt ez? - kérdeztem. 

- Semmi … 

- Mi az hogy semmi!? - ez a válasz vért pumpált végtagjaimba, s újra képes voltam a mozgásra.

- Hasonlít démonra, ilyesmi. Most ez nem fontos, majd mindent elmagyarázok. - ismét üres választ kaptam, jelentés és tartalom nélkül.

Tudni akartam a válaszokat. Ott voltak előttem, mégsem kaphattam meg. 

- Haza kell mennem. 

- Menj! Ismét!

Köszönés nélkül ment a szobámba. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen nehéz kimondani az igazságot. Mart a tudatlanság és ettől csak még sebezhetőbbnek éreztem magam. Hallottam ahogy Daniel leemeli kabátját a fogasról. Nem tudtam csak, így szó nélkül elengedni.

Lerobogtam a lépcsőn. Daniel már nyitotta magának az ajtót. 

- Várj! - mondtam, lelkesebben is mint szerettem volna. 

- Igen? - hangjában éreztem a szarkazmust, de csak mosolyára kellett nézni. 

- Most komolyan! Csak azt akartam mondani, hogy … köszönöm. 

- Már mondtam. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Felelősséggel tartozom irántad. - hangja kicsit komolyabbá vált. 

- Szorult beléd egy kicsi? - húztam fel a szemöldököm. 

- Szia! - s egy csókot nyomott a homlokomra.