15 Feliratkozós Különkiadás

Lydia

El-elfötétült a világ. Farmerom átszakadt, és vértől volt nedves. Bőröm égett, mintha a rőt farkas karmai forró vasak lettek volna. Gyorsan vettem apró lélegzeteim, ahogy pánikolva néztem, hogy Autumn az állat szorításában vergődik. Kezemet az üvegre tapasztva próbáltam felállni, de a véres bilincsekként ható vágások minduntalan visszahúztak. Eközben Autumn karját eleresztette a farkas, ám szemfogai újra fogást találtak. Feladtam a próbálkozást. Tehetetlenül feküdtem a havas teraszon, arra várva, hogy Autumn után újra engem vegyen célba. Ahogy a percek órák hosszúságával teltek csaholásra lettem figyelmes, s egy pillanattal később két farkas szökellt át a kerítésen. Tekintetük épp úgy ragyogott mint Autumné. A nagyobbik,  fekete, a vörösre vetette magát, míg a másik, szürkés, kissé homokszínű bundájú finoman távolabb húzta Autumnöt. A fekete farkas játszi könnyedséggel teperte le a vöröset. Két megmentőnk emberi alakot öltött, míg támadónk pár percig eredeti formájában maradt. A magas srác addig szorította vörös állat torkát míg morgása köhögésbe nem fulladt, majd ő is emberré alakult. Támadónk hosszú, vörös fürtjei takaróként fedték a havat, sápadt ajkaiból sötét, olajzöld folyadék szivárgott. Miután jólfésült segítőnk feltámogatott, a vörös hajú lány nem törődve letörölte szája széléről a furcsa váladékot. Sötét hajú, mély, barna szemű barátunk szó nélkül Autumnhoz sietett, karjába vette, majd arra utasította - ezek szerint - Dylan nevű alakot, hogy rajtam segítsen. Felém nyújtotta karját, meleg-zöld pillantása arra bíztatott, hogy keljek fel. Dylan vállába kapaszkodva, sántítva követem az Autumnöt tartó srácot az erdő irányába. Támadónk távolságtartón haladt mögöttünk. Dylan néhány perc múlva szinte némán megszólított: 
- Lydia! Ugye? - bólintottam - Erről nem beszélhetsz senkinek! Bármit is láttál az nem létezhetne. Eleget szenvedtünk azért, mert megbíztunk az emberekben. - belekezdett valamibe, ám lenyelte. Arcvonásai gondterheltek lettek, közben azonban düh, talán irigység volt mimikájában. - Tudod Lydia, ahogy látom fontos vagy Autumnnak, ezáltal Danielnek is. - sóhajtott, de nem fejezte be. Ajkait morzsolgatva kereste a szavakat.
- És? - nem tudtam mit is gondoljak. Habár Dylan kívülről melegszívű fickónak látszott, csak ez alatt a pár perc alatt rá kellett jönnöm, hogy valami nincs rendben. 
- Semmi, felejtsd el! Inkább szedd a lábad, mert elég csúnya ez a seb.

Nem válaszoltam. Daniel már nem látszott a sűrűben. Fényképeztem ugyan az erdőben, de ennyire messzire sosem merészkedtem. A hó lágyan szállingózott, s ahogy egyre mélyebben a fák között voltunk, úgy lett egyre kisebb a fehér takaró. A fenyők kérge szinte teljesen feketébe burkolódzott, ám éles koronájuk továbbra is mély, zöld színű, királyi magasságuk mellett aprónak és jelentéktelennek éreztem magam. A hideg némileg enyhítette a fájdalmat a lábamban, azonban a valódi téli ruházat hiánya egyre inkább a hipotermia határára taszított. Ujjaimat egyre kevésbé éreztem, bőröm hófehér volt.

Körülbelül negyed óra gyaloglás után egy tisztásra értünk, s közepén egy hatalmas, ódon ház magaslott. Több száz éves vadászkastélynak látszott, mégis stabilan állt alapjain. Autumn a veranda lépcsőén ült, az egyik oszlopnak támaszkodva. Testileg valamelyest éber volt, ám tekintete nem itt járt. Daniel ezalatt a kulcsot kereste. Miután sikeresen kinyílt az ajtó, Daniel már be is vitte Autumnöt a házba. Pár percbe beletelt míg sajgó lábammal mi is beértünk az épületbe. Belépve évszázadokat utaztam az időben. Az öreg falakon egy-egy hajszálrepedés futott végig, mintha csak a villámként akartak volna belecsapni a fakó tapétába. Semmi műanyag nem volt az épületben. Az ajtók, a bútorok egytől-egyig mind valódi fából voltak. Illatuk néhol kissé áporodott volt, de igazi, és időt álló. Pár ember lézengett a házban, ám nem vettek rólunk tudomást. A folyosókból több szoba és közlekedő nyílt. Az egyikben volt két ágy, s az egyiken már Autumn feküdt. Ruhája vállánál és karjánál vérrel volt átitatva, csak úgy, mint az én farmerom. Itt már sem Daniel, sem pedig Dylan nem kapkodott. Daniel levette Autumn kabátját és pulóverét. A szobában lévő szekrényből gyolcstekercseket, gézlapokat és jódot vett elő. Daniel megfontoltan látta el a harapott sebeket, mindeközben Dylan az sérüléseimet orvosolta. Térd alatt levágta a farmerom szárát. Már az is fájdalmat okozott, ahogy a hideg fém a bőrömhöz ért. A gézlapokat átitatta a barna folyadékkal, majd óvatosan a karmolásokra helyezte azokat. Felszisszentem az érintésre, mire Dylan kérdően nézett rám. 
- Jól vagyok! - mondtam összeszorított fogakkal.

Dylan bólintott, s folytatta a sebek befedését, végül szimpla gézzel rögzítette. 
- Köszönöm. - húztam halovány mosolyra ajkaimat. 
- Nincs mit. - felelte több érdeklődéssel, mint vártam.

Ahogy láttam Daniel is ellátta Autumnöt, aki azonban még mindig eszméletlen volt. Aggódva néztem, miközben a kissé sárgás párnán feküdt. Bőre sápadt volt, aranybarna fürtje rendezetlenül simultak az ágyneműre. Vártam, hogy kinyissa mély-zöld szemeit, ám ezt mégsem tette. 
- Daniel! Haza kéne vinni. - tanácsoltam. 
- Itt fog felébredni. - jelentette ki, mintha nem lett volna beleszólásom. 
- Kérlek, csak jobb lenne neki. - próbáltam szépen kérni. 
- Nem. 
- Daniel! Én nem fogok veled ostoba, óvodás, igen-nem játékot játszani. Hazavisszük és kész!

Pár pillanatig őrlődött magában, végül néhány unszoló pillantás után rábólintott. Dylan addigra már elhagyta a helyiséget, így hát nekünk kellett kivinni Autumnöt a kocsiig. Betámogattuk a kék jeepbe, majd az egyetlen kocsi által járható úton elindultunk. Percekig kínos csönd ült a járműben. Betöltötte a levőt, s egyre inkább fuldokoltam tőle, így feltettem egy kérdést, amire tényleg kíváncsi voltam: 
- Mi a baja Dylannek? Eléggé ellenséges volt. Azt mondta: eleget szenvedtünk azért, mert megbíztunk az emberekben.

Daniel hirtelen rám nézett, majd vissza. Néhány pillanatra megmerevedett, végül sóhajtva belekezdett. 
- Dylan apja nem farkas volt, hanem ember. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha a húga is farkasnak születik. Mikor Dylan olyan tizenhét éves lehetett mikor elárulta a húgának, hogy mi ő valójában. Dylan megbízott Tracyben, de ő vadászokat küldött a saját bátyjára és az egész falkára. Sokukat megölték. Az alfa büntetésül azt parancsolta Dylannek, hogy ölje meg Tracyt, vagy meghal. Azóta Dylan nem bízik egyetlen emberben sem. Irigy bármelyik emberre aki tudja mik is vagyunk valójában.

Megfagyott a vér az ereimben. Megmerevedtem az ülésen. Bámultam előre a jégvirágos üvegen. Marta a torkomat az érzés, a tudat, hogy mit tett Dylan, de legfőképpen az amit a húga tett. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy Autumnmel valaha is megtegyem ezt. Már akkor is görcs rándul a gyomromba, hogy visszagondolok a pillanatra, ahogy Autumn vére egyre, s egyre jobban vörösre festette a havat, ahogy megingás tűrte a fájdalmat ... értem.

Daniel szótlanul vezetett tovább. Egy mély lélegzet után, hirtelen felé fordultam, majd megkérdeztem:  

- Miért? - felém nézett - Nem tudok jobbat, csak ... Hogyan?

Visszafordult, s az utat figyelve felelt.

- Őszintén? - Kérdezte kissé agresszívan, ám ahogy kiengedett egy hűvös lélegzetet nyugodtan folytatta. - Nem tudom, - vonta meg a vállát, én azonban még mindig kérdőn néztem rá - komolyan nem tudom. Jó, vannak mindenféle mondák, meg legendák, de pontosat nem tudok, sajnálom. Jó lenne tudni, hogyan vagy miért, de egyszerűen csak vagyunk.

Mire Daniel befejezte a mondandóját, már Autumnmék kocsifeljáróján voltunk. A fék nagyot nyikordult mikor megállt a jármű.

- Honnan tudod, hogy hol lakik Autumn? - faggattam felhúzott szemöldökkel. Meglepődve nézett felém, pár pillanatig meredt rám, majd hirtelen szégyellősen elfordult.

- Sehonnan. - mondta, miközben becsapta a jeep ajtaját.

Képtelen volt megállni a kuncogást, ám a fagyott út hamar letörölte arcomról a vigyort. Mire feleszméltem már hatvan centis hóban ültem, sajgó hátsóféllel. Daniel sem tartotta vissza a kárörvendést.

- Megérdemeltem. - mondtam mosolyogva.

Felkecmeregtem a keményre fagyott hóból, s Daniel ekkor már Autumnmel a karján próbált bejutni a lakásba. Szerencsére nem volt nehéz dolgunk, hisz az ajtó nyitva volt. Felüdülés volt belépni a jól befűtött szobába. A jeges külvilágot kizárta a meleg szoba, s a kandallóban lobogó narancsszínű lángok. Daniel már a lépcsőn volt Autumnmel a karján. Utolérve Autumn szobája felé tereltem. Daniel óvatosan az ágyára fektette. Még utoljára rápillantott, majd rám:

- Jobb ha megyek. -  súgta.

Szó nélkül ajkaimat összemorzsolva bólintottam.

Leültem Autumn mellé. Alacsony teste, s fakó bőre olyan sebezhetőnek, gyengének látszott. Hiába tudtam, hogy évek óta nem teljesen az akit még hat évesen ismertem meg. Azon tűnődtem vajon mikor változott meg, mikor lett a duci, erőtlen kislányból, karcsú, erős, megállíthatatlan nő.

Ahogy teltek a percek, s az órák visszanyerte bőre színét, pirospozsgás arcát. Nagy kő esett le a szívemről mikor felpattantak zöld szemei.