7. fejezet

Lupus Daemus

Fájdalom. Minden porcikám remegett, a bőrszíj bőrömbe mart, fülem mellet láncok csörögtek. Arcomon verejték, szemeimből könny folyt. Fogaimat meresztettem, szemeim sárgán ragyogtak, majd íriszemet elöntötte a sötétség. Heves légzésembe belefájdult a tüdőm. Szabadulni akartam. Menekülni. Ölni. A két homályos folt előttem Cora és Daniel volt. Vér csordogált a csuklómon. Nem érdekelt a pokoli fájdalom, egyszer csak a világ lassulni kezdett, a bőrszíj elpattant. Szabad voltam. Elvesztettem a kontrollt. Daniel felé rohantam, s minden izmom erejével rávetettem magam. Másodpercekkel később pólójának és bőrének darabjai vájódtak körmeim alá. Vadul téptem a mellkasát, de nem ellenkezett. Miután meggyőződtem róla, hogy halott Corához siettem. Nyakánál fogva a falhoz szorítottam. Morogtam, ordítottam rá, majd magamhoz szorítottam. ,,Utolsó kívánság’’ Gondoltam végül karmaim végigszántották torkát, ő pedig holtan zuhant a földre. De ennyi nem volt elég. Egy démon marcangolt belülről, s ha nem etetem engem fal fel. Felrohantam az ódon ház pincéjéből, de egy árva lelket sem találtam. Kitörtem az ajtón, s farkas alakban száguldottam végig az erdőn, majd a városon, csak egy szagot követve. Tíz perccel később emberként kopogtattam egy ház ajtaján. Lydia nyitott ajtót. 
- Helló szépség! - mondtam, de válaszképpen csak egy sikolyt kaptam. - Ennye Lydia! Már köszönni se tudsz?

A falhoz szorítottam, s láttam a szánalmas, könyörgő pillantását. Néztem egy darabig, mikor fulló hangon megszólalt. 
- Autumn -  köhögte - Autumn! - és egy karmolással vetettem véget életének. 
- Tessék? - kérdeztem majd ledobtam élettelen testét.

Rettegve ébredtem, lepedőmet szőr és verejték borította, ágyneműm karmolásokkal volt szaggatva. Egy pár pillanatig még éreztem éles szemfogaimat a számban, tenyerem pedig véres volt, s ujjaim még mindig karmokban végződtek. Értetlenül ültem gyűrött, megtépázott takaróim között. Az ágyam úgy festett, mint egy kutya fészke. Nem tudtam elképzelni, mit tegyek. Elmodjam-e valakinek? Ha igen, akkor is, mit mondhatnék? Álmomban lemészároltam három barátomat? Míg ezen tűnődtem nekifogtam a takarításnak. Erőtlenül keltem ki az ágyból. Feloltottam a villanyt. Pupilláim fájdalmasan gyorsan szűkültek össze, a hirtelen támadt világosságra. Ágyam így még pocsékabbnak látszott. Nekiálltam a romok eltakarításának, takarómról és párnámról lehúztam az ágyneműt, majd kinyitottam az ablakot. A jeges éjjeli szél hozzásimult meztelen karomhoz, libabőrt és enyhe reszketést hagyva maga után. Közelebb léptem az ablakhoz, majd kiráztam a lepedőt és a huzatokat. A farkasszőrtől és izzadtségtól megszabadított lepedőmet visszaterítettem az ágyra, ám az ágyneműkkel még volt egy kis feladatom. Az egyik fiókból előkerestem a varrókészletet. Leültem a szőnyegre és elkezdtem összeölteni a karmaim által hagyott kisebb nagyobb vágásokat. Fáradságomba és álmomba belefeledkezve férceltem össze az anyagot, azonban félálmomból felébresztett egy figyelmetlen tűszúrás amit ujjamon okoztam. Rá sem hederítve folytattam tovább a munkát, ám egyre sötétebb vér kezdett lecsorogni az ujjamon, ami végül szinte teljesen elfeketedett. Ijedten kaptam az ajkaimhoz, hogy kiszívjam a vért. Fémes, meleg íze kellemetlenül töltötte meg a számat. Újra rápillantva vérem normális, élénkpiros színű volt, s egy utolsó csepp után abbamaradt a vérzés. Kissé rémülten ugyan, de befejeztem a varrást. Miután visszatettem a takarót és a párnát fekhelyem ismét eredeti állapotában volt, fáradtan dőltem bele, ekkor azonban hideg fuvallat simított végig lábaimon, s rájöttem, hogy sem az ablakot nem zártam be, sem pedig a villanyt nem kapcsoltam le. Lomha léptekkel közeledtem az ablakhoz, hogy bezárjam, ezt meg is tettem, majd leoltottam a villanyt. Újra ágyba fekve, fáradtan,kétségektől gyötörve, de álomra hajtottam a fejem.

Másnap délután

Néma volt az erdő, a hó mindent befedett, kávészínű bundámat is beleértve. Mikor egészen a sűrűjében jártam emberré alakultam. Beszélnem kellett Daniellel. Próbáltam felidézni, hogy hova vitt, hisz’ ő is ott kell, hogy legyen, ám képtelen voltam előásni az emlékeket. Nem voltak nagy sérüléseim, azonban mikor Jana - vagy az a valami a szemében - belém mart, mintha a harapása lecsapolt volna belőlem minden csepp életerőt. Le kellett volna tudnom győzni, de képtelen voltam. Ha Dylan és Daniel nem segít velem együtt Lydia is halott lenne. Teljesen elvesztettem az eszméletem, és hiába is próbáltam keresni tudtam, hogy nem idézhetek fel egy olyan emléket amit át sem éltem. Fél órát barangoltam az erdőben céltalanul, próbálva ráakadni Danielre és az épületre, ami feltehetően az otthona. Váratlanul léptekre lettem figyelmes, apró, gyámoltalan léptekre. Lassan fordultam a hang irányába. Pár másodperccel később egy idősebb szarvasborjú sétált ki a fák közül. Már nem volt olyan kicsi és védtelen, nagyjából akkora volt, mint én farkasként. Óvatos léptekkel közeledett felém, mintha tudná mi vagyok. Közelebb érve beleszagolt a levegőbe, fekete orra ritmusosan vibrált ahogy analizálta a levegőt, az én szagommal együtt. Amint tudatosult benne furcsa kettősségem, mely mind két ellenségére emlékeztette futásnak eredt. Láttam ahogy fürgén szedi vékony lábait, játszi könnyedséggel kerüli ki az erdő akadályait, de ekkor felsikoltottam. A semmiből egy hatalmas farkas ugrott elő. Bundája hó fehér volt, szinte láthatatlan a téli erdőben, s szemei zafírkéken ragyogtak. Nem farkas volt, vérfarkas, Cora. A szarvas fél pillanattal ezelőtt itt állt előttem, most pedig holtan fekszik Cora mancsai között. A borjú szerencséjére Cora pontosan tudta, hogy kell ölni. Nyakát megragadva roppantotta el az állat nyakcsigolyáit. A szarvas vére vörösre festette a farkas bundáját mihelyt feltépte és lakmározni kezdte a vad tetemét. Hiába tűnt azonban bármilyen brutálisnak is nem avatkozhattam közbe. Én is tettem már ilyet azelőtt, és túl természetes dolog volt ahhoz, hogy bármit is tegyek ellene. Habár a szarvas halott, megbizonyosodhattam afelől, hogy Cora át tudott alakulni anélkül, hogy valami megszállta volna. Néhány másodperccel később egy grafitszürke pundájú farkas próbálta elorozni kora zsákmányát. Körözni kezdtek egymás és a test körül, morogtak, vicsorogtak egymásra. A levegő felforrt körülöttük, szinte még a hó is elolvadt lépteik alatt. A kisebb szürke támadt először. Ugrott, mart, majd visszahőkölt. Cora felnyüszített mikor a másik farkas fogai a bőrébe hatoltak. Ezen felbuzdulva Cora teljes erejével nekirontott a tolvajnak. Figyeltem, ahogy a két farkas marakodik a tetemen, ám kezdett elfajulni. Sem egy farkas, sem egy vérfarkas nem viaskodik egy zsákmányon életre-halálra. Cora zafírkék írisze sötétülni kezdett, egyre erőteljesebben taszította a földre a kis szürkét. 
- Cora! - ordítottam teli torokból, ám nem figyelt fel a hangomra. - Cora! - próbáltam újra, azonban ismét eredménytelenül.

Mély levegőt vettem. Beeresztettem a jeges erdőt a tüdőmbe, a csontjaimba, a lelkembe. Visszanézve a csatára szemeim már aranysárgán ragyogtak. Morogtam és kieresztettem metszőfogaimat. Rohanni kezdtem feléjük, majd ugrás közben átalakultam. Corára vetettem magam. Mellkasának tömött, fehér szőrét a szarvasborjú és a másik farkas vére borította. Mélyen belenéztem fekete szemeibe. Cora nem volt sehol. Tekintetében végtelen, üres sötétség ült. Nem akartam bántani, de az a valami túszként tartotta fogva Corát. Visszaalakultam emberré. Szorítottam a fehér farkas torkát. Kezeim remegtek, nem voltam kész arra, hogy öljek, még nem, ám a lény Corában nem csillapodott. Éreztem, ahogy karmaim a bőre alá csúsztak. Az állat zihálni kezdett, s fekete vért köhögött fel, ám Corának még volt annyi ereje, hogy hosszú, hátsó karmaival a gyomromba rúgott. Felordítottam, éreztem amint lecsorog a vér a hasamon, s a ruha lassacskán felszívja a piros folyadékot. Nem engedhettem el. A végsőkig szorítottam a torkát, mikor a farkas hirtelen rángatózni kezdett a kezeim között, majd elvesztette az eszméletét. Pánikba estem. A legutóbb visszaváltozott. A farkas némán feküdt a hóban, fehér bundáját mások vörös vére, s saját feketéje fedte. A lágy porhó lassan temette be mozdulatlan testét. Sós könnyek gyűltek szemeimbe, csíptek, s alig bírtam nyitva tartani őket. Hallottam a motoszkálást a hátam mögött amint a fiatal szürke farkas felállt, mire mellém ért már ember volt. Világos barna, kissé szürkés - bundájához hasonló - haja enyhén göndör fürtjei lazán lógtak, gesztenyebarna szemében tükrözött a fiatalság, és a félelem - valószínűleg - új formája miatt. Tizenhat, tizenhét éves srác lehetett. Bizonytalanul föltette a kérdést:
- Hogy hívták? - halk hangja elveszett a levegőben, ám pár másodperc alatt kivettem szavait. 
- Cora. - válaszoltam elcsukló hangon. Kezemet az ő vére borította. Nem is volt valódi, fekete, mintha egy démon vére volna. Könnyek közt sétáltam Corához. Végigsimítottam a puha szőrt a fején és a nyakán. 
- Sajnálom Cora, annyira sajnálom - de nem tudtam befejezni. Zokogni kezdtem. A könnyek lassan csordogáltak, le arcomon, ám a földet, már nem érték el ahogy ráfagytak a bőrömre. Rádőltem a mellkasára, beletúrtam puha bundájába. Óvatosan végigsimítottam fehér szőrét a szemei mentén. Próbáltam belenézni, ám azt hittem többé képtelen leszek rá. Ekkor azonban megláttam ahogy lassan kinyílnak zafírkéken ragyogó szemei. 
- Cora! - kiáltottam, sírva fakadva.

A fehér farkas felült, s hagyta, hogy szorosan átöleljem. Életben volt. Tekintete, pedig tiszta és gyönyörű. Halkan megkértem, hogy változzon vissza. Így is tett. Nem foglalkozva közönségünkkel emberként is átöleltem. Habár kicsit értetlenül nézett rám, de finom mosolyra húzta a száját. 
- Szóval ti is farkasok vagytok? - vágott közbe az ismeretlen, fiatal srác. 
- Nem, mi vérnyulak vagyunk! - válaszolta Cora elég cinikusan és lekezelően ahhoz, hogy a gyerek elszégyellje magát, én pedig oldalba bökjem. Eljátszott meglepődését és előbbi válaszát tekintve Corába visszatért az élet. Bőre már nem volt olyan sápadt és reakciói is olyanok voltak, mint előtte. Nem halt meg, de ez a pár percnyi eszméletlenség is elég volt, hogy gyilkosnak higgyem magam. Felsegítettem a hóból, majd a fiúhoz fordultam: 
- Kihez tartozol? - kérdeztem köntörfalazás nélkül. 
- Ez meg hogy érted? - értetlenkedett a fiatal farkas. Szemeiben látszott, hogy fél, ám gőzöm sem volt róla, hogy Corátó vagy épp tőlem. 
- Ki az alfád?

Pár másodpercnyi szünet - vagy gondolkodás - után folytatta. 
- Daniel Michaels. - most már több vér futott az ereiben, de még mindig meg volt szeppenve.

Bólintottam, majd szigorúan hozzá tettem: 
- Menj haza!

Az ismeretlen fiú szó nélkül alakot váltott, majd eltűnt az erdőben. Néma volt minden, a hó a legtöbb zajt teljesen elnyelte, és Corával sem szóltunk egymáshoz percekig. Végül ő vette a bátorságot és föltette azt a kérdést amit én is nagyon szerettem volna tudni: 
- Mi történik velem? - kérdezte könnyes szemmel. 
- Nem tudom, de mindannyiunkkal történik.

Válaszomra értetlenül nézett, s hallottam, ahogy nagyot nyel mikor előrántottam karmaimat. Tenyerembe mélyesztettem a karmaimat, s lassan szivárogni kezdett belőle a néha vörös néha teljesen fekete vér.  Cora szemei kikerekedtek, arca elsápadt. Sietve előkaptam, egy zsebkendőt, hogy elállítsam a vérzést. Miután tenyeremen, már csak négy apró heg látszott, így szóltam: 
- Figyelj beszélek Daniellel, - feltéve ha megtalálom, gondoltam - ő tudni fogja, tudnia kell.

Igaz Cora egyetértően bólintott, de láttam, hogy félt, képtelen volt elrejtenie szapora szívverését és még -8 C° fokban is verejtékező homlokát. 
- Ki kell kapcsolnod. Már remeg a kezed a félelemtől. Át tudsz változni? - érdeklődtem, s próbáltam nem támadó lenni. 
- Megpróbálhatom. - bólintottam.

Szemei kéken kezdtek ragyogni, szemfogai és karmai kiélesedtek. Higgadtan lélegzett, beszívva az erdő minden egyes illatát. Átalakult. Rámosolyogtam, majd én is felvillantottam egy pillanatra aranysárga szemeimet, s válaszul természetesen is kék szemi felragyogtak, és talán még mintha farkasként egy halovány mosolyt láttam volna a szája szélén, mielőtt elviharzott a fák között. Igaz már magányosan, de én is viszonoztam gesztusát. Hirtelen a hátam mögött egy hang zökkentett ki az idilli pillanatból, s rémisztett halálra. 
- Jól csinálod! 
- Baszd meg, Daniel! - vágtam rá, ahogy a mellkasomhoz kaptam ijedtemben. Fel fordultam miközben folytatta, de már nem haragudtam.
- Az enyéim harapták meg, de mégis hozzád tartozik. - mosolygott, de nem egészen értettem miért. - Alfa vagy, mindig is az voltál, csak nem volt falka amit irányíts. 
- Gondolod? - kérdeztem kicsit szarkasztikusan, mikor közelebb léptem, ő pedig mosollyal az arcán bólogatott. - Nem kéne ilyen kiegyensúlyozottnak lenned, Cora megint teljesen elvesztette a kontrollt. Daniel, majdnem megöltem! De nem csak vele történik. Láttad az olajzöld folyadékot Jana szája szélén, és mondtam, hogy Corának is ez volt legelősször, de nem ez a legborzasztóbb. A vér, a vérük el-elfeketedik -  képtelen voltam folytatni, hisz’ ezzel be kellett ismernem, hogy az a valami engem is megfertőzött, de muszáj volt a sarkamra állnom - elfeketedik, csak úgy, mint az enyém.

Kieresztettem karmaimat, s egy apró vágást ejtettem a felkaromon ahonnan ismét csordogálni kezdett a sötét vér. Daniel gondterhelten dörzsölte a homlokát. 
- Daemus vér. - felelte - Az még rendben van, hogy Cora, vagy akár mi, de nem, lehetetlen, hogy te is. 
- Mi én is? Én miért nem kaphattam el? Egyáltalán mi az a daemus? - kihűlt bennem a vér, rettegtem attól, hogy mi lehet a testemben. 
- Nem érdekes, az a lényeg, hogy már nem jönnek, itt vannak. - elhallgatott egy pillanatra - Mik a daemusok? Teljes nevükön Lupus Dameus azaz démon farkas, de nincsenek egyedül. Két dolgot akarnak. A vérünket vagy a hódolatunkat! Ők is vérfarkasok, de olyanok akik eladták lelküket az ördögnek, a vérük fertőző és ezzel képesek irányítani, ahogy Corát és Janát irányították. Ha ők felfedik valójukat szemük nem ragyog, fekete lesz, teljesen fekete.

Elborzattam. Tudtam, hogy farkasnak lenni, nem fenékig tejfel, de rettegtem. Egy démon vére csorog az ereimben, aki bármelyik percben átveheti felettem az irányítást. Átfagytam, ám remegő lélegzetem koránt sem ennek volt betudható. 
- Köszönöm. - mondtam. Falkan és megfontoltam fújtam ki a szavakat, nem akartam, hogy megérezze a félelmet. 
- Mit? - kérdezte Daniel meglepve. 
- Hogy őszinte vagy. - feleltem kissé lehorgasztott fejjel. 
- Nem félsz? 
- Nem, nem félek … rettegek.

•